Meghoztam végre az új részt, remélem tetszeni fog. :) Sajnos a suli miatt nem tudok mostanában gyakrabban új részt hozni, bocsi. Ebben a fejezetben szegény Szilefin szenvedései tovább fokozódnak. Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!
Lázálom
Szilefin zsongó fejjel feküdt le a fehér paplanos kórházi ágyra. Az ágyneműnek mint ahogy minden másnak fertőtlenítőszaga volt, de ő nem érezte, mert el volt dugulva az orra. Egy nővér pár perce adott neki lázcsillapítót, de nem érezte, hogy használna, mert egyre jobban fázott. Irtózott a gondolattól, hogy itt kell maradnia a kórházban egyedül. Odakint már vörös sugarait hozta fel a nap az ég aljára. A fiút egyre jobban rázta a hideg, egész testében remegett a takaró alatt. Bárhogy is próbálta abbahagyni nem tudta, nem volt ura a tagjainak. Mindene görcsbe volt rándulva, kapkodva vette a levegőt a száján keresztül. Ilyen fáradtnak és kialvatlannak még sose érezte magát. Közben azon gondolkozott, hogy most biztos egy jó ideig nem fog iskolába menni. Maga a suli az nem is hiányzott, csak a barátai. Ki lesz aki megvédi őket a gyomoktól? Zen még magát is nehezen tudja megvédeni, a lányok pedig lányok.
- Mondjuk ők még mindig jobban tudnak magukra vigyázni mint én. - gondolta magában.
Aztán mintha a remegése enyhült volna, a szemét is lassan behunyta. Az arca még mindig égett mint a tűz, de a lélegzetvétele is egyenletes lett, mert végre valahára elaludt.
Egy távoli ház fényei meredeztek ki az éjszaka sötétjéből. Nem messze tőle a macskaköves úton egy deres ló patája kopogott. Körülötte magas nyírfákat lehetett kivenni. A fenséges állat hátán pedig egy szőke ifjú ült. Ezüst színű lábvértet viselt és a fején egy ugyanilyen színű sisak volt. Zafírkék szemei szinte világítottak a sötétben.
A ló egy nagyot horkantott amikor a házhoz értek. Szilefin leugrott róla és az egyik nyírhez kötötte. Az épület ajtaján aranyozott oroszlánfejes kopogtató vicsorgott. A fiú bekopogott rajta, remélve hogy valami szállást kap így éjszakára az ott lakóktól. Egy különös magas fiatal férfi nyitott neki ajtót. A haja rubintvörös volt, az arca hófehér és szögletes. A szemei élénk vérpiros színben izzottak.
- Szia, kit keresel? - kérdezte nyájasan.
A kerti lámpa fényében megvillantak a hegyes fogai. Szilefin teljes természetességgel válaszolt:
- Egy szállás kéne éjszakára, még hosszú út áll előttem. Hadba kell vonulnom.
- Kerülj beljebb fáradt utazó, mi szívesen fogadunk. - nyitotta ki a hatalmas ajtót Szili előtt.
- Köszönöm szépen. - lépett be a nagy épületbe.
Belülről a ház egészen máshogy festett. A falakon mindenfelé kis töklámpások szolgáltatták a világítást. A aranykeretes festményeken különböző történelmi alakok voltak láthatóak. A hosszú előszobából mindenfelé más ajtók nyíltak. A vörös férfi kinyitotta az egyiket és bekiáltott az ott lévőknek:
- Van itt egy úr! Kérlek mutassátok meg neki a vendégszobát!
A szobában egy kerek asztal körül ült két nő. Az egyikük magas volt és vékony, hosszú fekete haja a derekáig ért, kreol színű bőre és a vonásai leginkább egy indiánéra emlékeztették Szilefint. A ruhája is egy hosszú rojtos szoknyából és egy barna felsőből állt. A másik hajadon mintha teljesen az ellentéte lett volna: kicsit alacsonyabb volt és szép nőies idomokkal áldotta meg a sors. Rövid gesztenyebarna haja oldalt volt kettéválasztva, világos bőre és ragyogó aranybarna tekintete már szinte valósággal megigézte a fiút. A ruhája is egészen másképp festett. Szűk szárú fekete nadrágot és egy smaragdzöld ejtett vállú felsőt viselt. Mindketten rögtön felpattantak az asztaltól és a vendéghez siettek.
- Üdvözlöm uram. Jöjjön megmutatjuk a szobáját. - szólt csilingelő hangján a rövidebb hajú lány és karon fogta Szilefint.
- Köszönöm. - rebegte a fiú és érezte, hogy mindjárt elpirul.
A sötét folyosó végén balra fordultak és az indiánlány kinyitott egy ajtót:
- Ez lesz az. Nem túl nagy, de kényelmes és puha az ágy.
A srác először egy nagy bükkfából faragott fekhelyet pillantott meg, hófehér csipkés takaróval és párnával. Tovább hordozva a tekintetét egy három lábas üvegasztalt látott, rajta szép ezüstös tálban zöld almával. Az ágy mellett egy kis dióbarna éjjeliszekrény állt amin egy gyenge fényű gyertya szolgáltatta a világítást.
- Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg. - mondta letéve a kard és a lábvértjét.
- Mondjuk például elárulhatnád nekünk a neved. - hajolt hozzá a gesztenyebarna hajú lány.
A pillantása mint valami vadállaté, úgy világított a gyertyafényben.
- Karic Szilefin. Hát a tiéd?
- Hívj csak Perkának.
- Rendben Perka.
Közben a másik nő észrevétlenül kiosont és bezárta az ajtót.
- Ő meg hova ment? - kérdezte a fiú.
- A dolgára. - mosolygott titokzatosan a lány. - Nem vagy szomjas?
- Ami azt illeti, igen. - vallotta be a fiú.
- Akkor várj mindjárt hozok valamit! - szólt Perka és kisurrant az ajtón.
Hamarosan visszatért egy arany tálcával a kezében, rajta egy talpas pohárral. Szilefin az ágyon ülve várta.
- Tessék.
A fiú megköszönte, elvette a poharat és belekortyolt. Az italnak finom édeskés íze volt, de nem emlékeztette őt semmi megszokottra. A lány mellé ült és mosolyogva figyelte őt aranybarna kígyószemeivel. Szilefin zavarodottan letette a poharat és belenézett az elbűvölő tekintetbe. A külvilág elhomályosodott körülötte, semmi más nem maradt csak ő és ez a gyönyörű álomnő. Perka egyre közelebb hajolt hozzá. A srác mozdulni se tudott, kővé dermedt. Legbelül érezte, hogy ezt nem szabadna, tiltakozott a lelke, de még a fejét se tudta elfordítani úgy megbénult. A lány cseresznyepiros ajkai már majdnem az övéhez értek. De aztán hirtelen megálltak és a fülébe sziszegve ezt suttogták:
- Nyugalom Szilefin, ne félj, nem fog sokáig tartani.
A fiú meg akarta kérdezni, hogy miről beszél, de nem jött ki hang a torkán, mindene elzsibbadt. Perka óvatosan visszahúzta a nyakát, majd megrázta magát. Szép fokozatosan eltűnt a haja, elsötétült a bőre, megnyúlt a feje. A kezei és a lábai is eggyé váltak önmagával. Szilefin pár másodperc múlva már egy hatalmas anakondával nézett farkasszemet, aki gyorsan levedlette magáról régi ruháit. A kígyó megmutatta hosszú villás nyelvét, mintha csak az áldozat szagának az ízét ízlelgette volna vele. A fiú még mindig nem tudott megmozdulni, de zafírkék szemeiből sütött a rémület. A rettenetes hüllő a nyakára kúszott fel, körbeölelve a testét és a karjait. Majd fojtogatni kezdte kipréselve belőle az utolsó lélegzetét is. Szilefin meggörnyedt a borzasztó súly alatt, a feje az ágyra zuhant. Minden erejével küzdött, de a teste nem engedelmeskedett neki, nem tudta megmozdítani se a kezét se a lábait. A szeme könnybe lábadt, az arca elfehéredett. A gyönyörű nő aki valójában egy gyilkos anakonda. Mindig is tudta, hogy egyszer a saját tehetetlensége fogja megfojtani. Még egy erőteljes szorítás a nyakán aztán érezte, hogy a gerince egy nagyot roppan. A világ elhomályosult előtte, az utolsó emléke egy nagy vérfagyasztó sárga szempár volt.
