Bocsánatotokért esedezem amiért nem tudtam ilyen sokáig új részt hozni, de a suli nagyon húzós és összejött mostanában egy pár dolog. Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!
Beteglátogatás
A pulzusszám emelkedett, szívverés gyorsult. Szilefin ébredezett a lidérces álomból. Lezárt szemhéja olykor megrebbent, a kezeit ökölbe szorította és nagyokat sóhajtott. Minden erejével próbálta magát kiszabadítani a rémes képek utolsó foszlányaiból, de azok pókhálókként ragaszkodtak hozzá. Végül sikerült letépnie őket magáról és kinyitotta zafírkék szemeit. A látása nem volt tiszta, mert égette a napfény, hunyorognia kellett. A feje zavarosan zsongott, a szeme könnybe lábadt. Nyögött egyet, amire a közelben felfigyelt valaki. Halványan, de még mindig érezte az anakonda szorítását, a szörnyű légszomjat, a halálfélelmet. Mégis csak jó hely ez a kórház, mert itt legalább nincsenek kígyók.
- Hát felébredtél? - hajolt az ágyához egy vörös hajú nővérke, majd megfogta a homlokát.
A keze jéghideg volt.
- Még mindig van egy kis lázad. - állapította meg. - Innod kéne valamit, hogy kiszáradj itt nekem.
Ebben tökéletesen igaza volt, Szilefin torka már pergamenszárazra száradt, mert csak a száján kapott levegőt.
- Tessék. - nyomott a kezébe egy fehér műanyagpoharat.
A fiú nehézkesen felült az ágyon és nagyokat kortyolt a hideg vízből. A torkába égető fájdalom mart.
- Enned is kéne, várj mindjárt jövök és hozom az ebédet.
- Ebédet? - gondolta magában Szilefin. - Már ebéd idő lenne? Tovább aludtam mint hittem.
Eközben a 10. c - ben már mindenki arról beszélt, hogy vajon mi lesz szegény Szilivel. Volt aki sajnálta és akadt olyan is aki csak röhögött és ezt mondta: Úgy kell neki! A barátai természetesen mind kivétel nélkül aggódtak érte. Zen kapott egy újabb fülest, mi szerint Szilefin kórházban van és magas a láza.
- Oda kell mennünk! - indítványozta Flammi.
- Még szép az a minimum, hogy meglátogatjuk! - bólogatott Lumier.
- Ja, úgy is csak 6 óránk van majd hazamegyünk a kettessel. - szólt Zen.
- Én is pont így gondoltam. - helyeselte Éndzselin.
- Még jó, hogy a közelben van a kórház! - rikkantotta Szolóra. - Az már más dolog, hogy utálom a kórházakat. 2 perc alatt ott leszünk. Szegény, biztos unatkozik ott egyedül!
- Majd mi felvidítjuk! - mosolygott Flammi. - Én úgy is mindig feldobom a hangulatot.
- Hát az biztos! - nevetett Szoszi.
A folyosón ekkor megjelent egy középszőke, sápadt bőrű, világító türkizkék szemű srác. Valami különös hideg járta végig Lumiert ahogy meglátta, majd úgy kezdett fújtatni rá, mint egy dühös kis póni.
- Brrr... Kirázott a hideg. - borzongott Szolóra. - Lumi neked meg mi bajod?
A lány suttogásra fogta a hangját:
- Ez a pali Fox haverja. Még az évnyitó utáni nap reggel találkoztam vele. Tudod akkor halt meg szegény Mandula és ő meg az a másik végig ott röhögtek rajtam meg mutogattak rám.
- Majd adok én nekik, tudják kivel szórakozzanak! - csattant fel Szoszi.
- Ne is foglalkozz velük, sok hülye barom. - mondta Éndzselin miközben a távolodó srác után mutatott.
- Komolyan mondom ez még Foxtól is rondább! - jegyezte meg Flammi. - Ugyanolyan sötét kisugárzása van mint Foxnak, csak úgy árad belőle a melegség!
- Az tuti! - nevetett Lumier.
- Amúgy nem tudjátok, hogy ki ez a gyerek? - kérdezte Zen. - Eddig még sose láttam itt.
- Gusztom sincs és én sem. - válaszolta Szoszi.
- Ja én se láttam még. - szólt Lumier. - Lehet hogy kilencedikes?
- Lehet. - mosolygott jelentőségteljesen Flammi. - Ezek szerint akkor Fox a kisebbekre bukik!
Ezen jót kacagtak.
A hatodik óra csigalassúsággal telt el.
- Végre csöngettek! - pattant fel Flammi.
- Vigyázz Szilefin mert jövünk! - rikkantotta a mellette lévő padban Éndzselin.
A fizika leckét már le sem írták úgy rohantak ki az ajtón mind az öten. A főbejáratnál egymást taposva tolongtak mind a többi gyerekkel együtt. Odakint már kisütött a nap, finoman melegítette az arcukat. A kórházhoz vezető út megrövidítése érdekében a susnyáson keresztül vágtak át. Nem zavartattá magukat egy kis gazzal meg sárral.
Az épület előtt Szolóra megszólalt:
- Mondtam már, hogy mennyire utálom a kórházakat?
- Ja, és nem félj nem vagy egyedül. - szólt Lumier rossz szájízzel.
Fertőtlenítő szag terjengett az egész épületben. Fehérre meszelt falak, komor beteg arcok és nyomasztó csend fogadta a látogatókat. Az információn egy idős nő tájékoztatta Zent, hogy Szilefin a 4. emeleten a gyerekosztályon van a 17 - es kórteremben.
- Pont 17? - kérdezte hangosan Flammi.
- Ez a szám, úgy látom ma egész nap elkísér minket! - húzogatta a szemöldökét Szolóra.
- Jaj mikor feleltél Foxszal, fú az nagy volt! - szólt Éndzselin. - Azt hittem megfulladok úgy fojtottam vissza a nevetést.
- Én nem tudtam visszatartani. - mondta felidézve a rémes képeket Szoszi.
- Hát szerintem ezt míg élünk nem felejtjük el. - jegyezte meg Lumier. - Szilefinnel tuti, hogy elmondjuk hagyj röhögjön ő is!
Zen elfordulva az információs pulttól kérdezte:
- Hogy menjünk lifttel vagy lépcsőn?
- Lifttel! - ujjongta egyszerre Éndzsi és Lumi.
- Én tuti, hogy nem megyek lifttel már egyszer beragadtam és nincs az az isten, hogy még egyszer liftbe szálljak! - tiltakozott hevesen Flammi.
- Jajj nyugi már, nem lesz semmi baj! - biztatta Szoszi.
- Flammi ne csináld már, nem fogsz beragadni! - húzta magával Éndzselin.
- Nem, nem akarok! - kiáltozott.
Lumier hátulról tolta, Szolóra meg Zen csak nevetett rajtuk. Aztán végül is sikerült behúzni a lányt az ajtón.
- Nem hiszem el, hogy berángattatok ide! - sipította Flammi.
- Ez meg, hogy működik? - kezdte verni a gombokat Éndzsi. - Megnyomom mindegyiket, oszt majd csak kilyukadunk valahol!
- Ne, úristen, ne nyomkodd össze vissza! - kiabálta kétségbeesetten Flammi, de már késő volt. - Most már tuti végünk, itt fogunk meghalni!
- Én a helyedbe nem nyomkodnám meg mindet, mert be fogunk ragadni. - csóválta a a fejét Szolóra.
A lift megindult felfelé, a bent levőknek pedig a gyomruk ugrott egyet a szívükbe, ahogy megállt.
- Mi van már itt is vagyunk? - csodálkozott Zen.
Az ajtó kinyílt és egy női robothang szólalt meg:
- Első szint.
- De mi a negyedikre akarunk menni nem az elsőre! - mondta bosszúsan Éndzselin.
- Engedj oda majd én! - tolta el Lumier a lányt a gomboktól.
Megnyomott egy kis felfelé mutató nyilat és a lift újra megindult.
- Most már ne nyúlj hozzá! - utasította rendre Éndzsit.
- Fú, kajak azt hittem beragadunk! - fújta ki az eddig visszatartott levegőjét Flammi.
- Egy pillanatra én is! - sóhajtotta megkönnyebbülve a kis Zen.
- Miért, szerintem tök sirály volt! - kacagta Éndzselin.
- Hát szerintem meg nagyon nem! - szólt idegesen Flammi.
A lift hamarosan felért a negyedik emeletre. A folyosón mindenfelé ajtók nyíltak, mögöttük pedig betegek feküdtek a hófehér paplanos ágyakban. Szorgosan munkálkodó gépek tartották életben a testeket, amik lehet, hogy talán már sohasem nyerhetik vissza régi mivoltukat. Hőseinket gyomorforgató rossz érzés kerítette hatalmába ezektől a gondolatoktól. A 13 - as kórteremben egy kislány aludt. De nem pihentető természetes szunyókálás volt ez, hanem erőltetetten mély álom. Más szobákban is dolgoztak a fájdalomcsillapítók, az altatók és más gyógyszerek, csak úgy mint a fáradt orvosok és a lomha nővérek. Időnként gyereksírás hangzott fel valahonnan, máskor meg halálos csönd volt. Aztán feltűnt a következő ajtó a látóhatáron: 17 - es kórterem.
- Helyben vagyunk! - szólt Zen.
- Csak csendben nyisd ki lehet, hogy alszik. - mondta halkan neki Éndzselin.
- Oké.
Az ajtó hangtalanul kinyílt és örömet okozó, de mégis szánalomra méltó látvány tárult a szemük elé. Szilefin az ágyán feküdt, arca beesett volt, a tekintete fáradt és karikás, a haja kócos. Ahogy meglátta a barátait egy halovány mosoly jelent meg az arcán.
- Sziasztok! Hát ti? - lepődött meg.
- Szia! - hangzott kórusban a vidám köszöntés.
- Jöttünk meglátogatni! - szaladt az ágyához Zen a lányokkal együtt.
- Hogy vagy? - tudakolta aggódva Lumier.
- Köszi, már kicsit jobban. - szólt kásásan a beteg.
- Tudod, hogy a szívbajt hoztad ránk? - kérdezte Flammi.
- Már kezdtük azt hinni hogy meghaltál! - mondta indulatosan Éndzsi.
- Ja legközelebb még egy ilyen és esküszöm, hogy... hogy nem tudom mit csinálok veled! - fenyegette elnevetve a végét Szolóra.
- Bocs, nem akartam, hogy aggódjatok miattam. - sütötte le a szemét Szilefin.
- Jaj, ugyan már csak viccelünk! Nem haragszunk rád! - nyugtatta kedvesen Szoszi.
- Inkább meséld el, hogy hogy a fenébe tudtál eltévedni abba a hatalmas erdőbe! - kérte Zen.
A szőke srác mindent elmondott nekik az erejétől telhetően ami történt vele, még az álmát is. A többiek elszörnyülködve hallgatták néha közbeszúrva egy " Én már meghaltam volna! " vagy egy "Úristen!" felkiáltást. Mire a mondanivalója végére ért már egészen kifáradt.
- Na de mi volt a suliba? Meséljetek már ti is valamit? Mi szóltak hozzá a többiek, hogy eltűntem?
- Hát ismételten meleg helyzetekben volt részünk. - vette fel a mesélés fonalát Flammi. - Nem hiszed elé mi volt föcin!
- Jaj az jó volt olyat röhögtem! - szúrta közbe Szoszi.
- Rájöttem, hogy látnok vagyok. Ugyanis reggel még mondtam, hogy ma biztos én fogok felelni Foxszal. Aztán Vental kihívta először őt utána meg azt mondta: Hát akkor tizenhétből vonjuk ki tízet az hét, a hetedik a naplóban pedig Dézier Flammi!
- Én meg olyat nevettem, hogy mindenki engem nézett! Fúú, nagyon gáz volt! - fogta a fejét Szolóra.
- És én ilyenkor nem vagyok suliba! - mondta kacagva Szilefin. - Ez egy égi jel Flammi. Titeket az isten is egymásnak teremtett.
- Dehogyis ez csak szimpla véletlen műve! - vágta rá az. - Olyan melegem volt azt hittem megsülök és még milyen büdös volt az a gyerek, valami szörnyű...
- De véletlenek nincsenek. - érvelt Lumier. - Minden okkal történik.
- De vannak! - kiabálta Flammi.
Még egy fél percig ezen vitatkoztak. Elmesélték Szilefinnek, hogy mi volt a házi és azt, hogy quopert futottak tesin meg még egyéb más sulis dolgokról.
- Enned is kéne, várj mindjárt jövök és hozom az ebédet.
- Ebédet? - gondolta magában Szilefin. - Már ebéd idő lenne? Tovább aludtam mint hittem.
Eközben a 10. c - ben már mindenki arról beszélt, hogy vajon mi lesz szegény Szilivel. Volt aki sajnálta és akadt olyan is aki csak röhögött és ezt mondta: Úgy kell neki! A barátai természetesen mind kivétel nélkül aggódtak érte. Zen kapott egy újabb fülest, mi szerint Szilefin kórházban van és magas a láza.
- Oda kell mennünk! - indítványozta Flammi.
- Még szép az a minimum, hogy meglátogatjuk! - bólogatott Lumier.
- Ja, úgy is csak 6 óránk van majd hazamegyünk a kettessel. - szólt Zen.
- Én is pont így gondoltam. - helyeselte Éndzselin.
- Még jó, hogy a közelben van a kórház! - rikkantotta Szolóra. - Az már más dolog, hogy utálom a kórházakat. 2 perc alatt ott leszünk. Szegény, biztos unatkozik ott egyedül!
- Majd mi felvidítjuk! - mosolygott Flammi. - Én úgy is mindig feldobom a hangulatot.
- Hát az biztos! - nevetett Szoszi.
A folyosón ekkor megjelent egy középszőke, sápadt bőrű, világító türkizkék szemű srác. Valami különös hideg járta végig Lumiert ahogy meglátta, majd úgy kezdett fújtatni rá, mint egy dühös kis póni.
- Brrr... Kirázott a hideg. - borzongott Szolóra. - Lumi neked meg mi bajod?
A lány suttogásra fogta a hangját:
- Ez a pali Fox haverja. Még az évnyitó utáni nap reggel találkoztam vele. Tudod akkor halt meg szegény Mandula és ő meg az a másik végig ott röhögtek rajtam meg mutogattak rám.
- Majd adok én nekik, tudják kivel szórakozzanak! - csattant fel Szoszi.
- Ne is foglalkozz velük, sok hülye barom. - mondta Éndzselin miközben a távolodó srác után mutatott.
- Komolyan mondom ez még Foxtól is rondább! - jegyezte meg Flammi. - Ugyanolyan sötét kisugárzása van mint Foxnak, csak úgy árad belőle a melegség!
- Az tuti! - nevetett Lumier.
- Amúgy nem tudjátok, hogy ki ez a gyerek? - kérdezte Zen. - Eddig még sose láttam itt.
- Gusztom sincs és én sem. - válaszolta Szoszi.
- Ja én se láttam még. - szólt Lumier. - Lehet hogy kilencedikes?
- Lehet. - mosolygott jelentőségteljesen Flammi. - Ezek szerint akkor Fox a kisebbekre bukik!
Ezen jót kacagtak.
A hatodik óra csigalassúsággal telt el.
- Végre csöngettek! - pattant fel Flammi.
- Vigyázz Szilefin mert jövünk! - rikkantotta a mellette lévő padban Éndzselin.
A fizika leckét már le sem írták úgy rohantak ki az ajtón mind az öten. A főbejáratnál egymást taposva tolongtak mind a többi gyerekkel együtt. Odakint már kisütött a nap, finoman melegítette az arcukat. A kórházhoz vezető út megrövidítése érdekében a susnyáson keresztül vágtak át. Nem zavartattá magukat egy kis gazzal meg sárral.
Az épület előtt Szolóra megszólalt:
- Mondtam már, hogy mennyire utálom a kórházakat?
- Ja, és nem félj nem vagy egyedül. - szólt Lumier rossz szájízzel.
Fertőtlenítő szag terjengett az egész épületben. Fehérre meszelt falak, komor beteg arcok és nyomasztó csend fogadta a látogatókat. Az információn egy idős nő tájékoztatta Zent, hogy Szilefin a 4. emeleten a gyerekosztályon van a 17 - es kórteremben.
- Pont 17? - kérdezte hangosan Flammi.
- Ez a szám, úgy látom ma egész nap elkísér minket! - húzogatta a szemöldökét Szolóra.
- Jaj mikor feleltél Foxszal, fú az nagy volt! - szólt Éndzselin. - Azt hittem megfulladok úgy fojtottam vissza a nevetést.
- Én nem tudtam visszatartani. - mondta felidézve a rémes képeket Szoszi.
- Hát szerintem ezt míg élünk nem felejtjük el. - jegyezte meg Lumier. - Szilefinnel tuti, hogy elmondjuk hagyj röhögjön ő is!
Zen elfordulva az információs pulttól kérdezte:
- Hogy menjünk lifttel vagy lépcsőn?
- Lifttel! - ujjongta egyszerre Éndzsi és Lumi.
- Én tuti, hogy nem megyek lifttel már egyszer beragadtam és nincs az az isten, hogy még egyszer liftbe szálljak! - tiltakozott hevesen Flammi.
- Jajj nyugi már, nem lesz semmi baj! - biztatta Szoszi.
- Flammi ne csináld már, nem fogsz beragadni! - húzta magával Éndzselin.
- Nem, nem akarok! - kiáltozott.
Lumier hátulról tolta, Szolóra meg Zen csak nevetett rajtuk. Aztán végül is sikerült behúzni a lányt az ajtón.
- Nem hiszem el, hogy berángattatok ide! - sipította Flammi.
- Ez meg, hogy működik? - kezdte verni a gombokat Éndzsi. - Megnyomom mindegyiket, oszt majd csak kilyukadunk valahol!
- Ne, úristen, ne nyomkodd össze vissza! - kiabálta kétségbeesetten Flammi, de már késő volt. - Most már tuti végünk, itt fogunk meghalni!
- Én a helyedbe nem nyomkodnám meg mindet, mert be fogunk ragadni. - csóválta a a fejét Szolóra.
A lift megindult felfelé, a bent levőknek pedig a gyomruk ugrott egyet a szívükbe, ahogy megállt.
- Mi van már itt is vagyunk? - csodálkozott Zen.
Az ajtó kinyílt és egy női robothang szólalt meg:
- Első szint.
- De mi a negyedikre akarunk menni nem az elsőre! - mondta bosszúsan Éndzselin.
- Engedj oda majd én! - tolta el Lumier a lányt a gomboktól.
Megnyomott egy kis felfelé mutató nyilat és a lift újra megindult.
- Most már ne nyúlj hozzá! - utasította rendre Éndzsit.
- Fú, kajak azt hittem beragadunk! - fújta ki az eddig visszatartott levegőjét Flammi.
- Egy pillanatra én is! - sóhajtotta megkönnyebbülve a kis Zen.
- Miért, szerintem tök sirály volt! - kacagta Éndzselin.
- Hát szerintem meg nagyon nem! - szólt idegesen Flammi.
A lift hamarosan felért a negyedik emeletre. A folyosón mindenfelé ajtók nyíltak, mögöttük pedig betegek feküdtek a hófehér paplanos ágyakban. Szorgosan munkálkodó gépek tartották életben a testeket, amik lehet, hogy talán már sohasem nyerhetik vissza régi mivoltukat. Hőseinket gyomorforgató rossz érzés kerítette hatalmába ezektől a gondolatoktól. A 13 - as kórteremben egy kislány aludt. De nem pihentető természetes szunyókálás volt ez, hanem erőltetetten mély álom. Más szobákban is dolgoztak a fájdalomcsillapítók, az altatók és más gyógyszerek, csak úgy mint a fáradt orvosok és a lomha nővérek. Időnként gyereksírás hangzott fel valahonnan, máskor meg halálos csönd volt. Aztán feltűnt a következő ajtó a látóhatáron: 17 - es kórterem.
- Helyben vagyunk! - szólt Zen.
- Csak csendben nyisd ki lehet, hogy alszik. - mondta halkan neki Éndzselin.
- Oké.
Az ajtó hangtalanul kinyílt és örömet okozó, de mégis szánalomra méltó látvány tárult a szemük elé. Szilefin az ágyán feküdt, arca beesett volt, a tekintete fáradt és karikás, a haja kócos. Ahogy meglátta a barátait egy halovány mosoly jelent meg az arcán.
- Sziasztok! Hát ti? - lepődött meg.
- Szia! - hangzott kórusban a vidám köszöntés.
- Jöttünk meglátogatni! - szaladt az ágyához Zen a lányokkal együtt.
- Hogy vagy? - tudakolta aggódva Lumier.
- Köszi, már kicsit jobban. - szólt kásásan a beteg.
- Tudod, hogy a szívbajt hoztad ránk? - kérdezte Flammi.
- Már kezdtük azt hinni hogy meghaltál! - mondta indulatosan Éndzsi.
- Ja legközelebb még egy ilyen és esküszöm, hogy... hogy nem tudom mit csinálok veled! - fenyegette elnevetve a végét Szolóra.
- Bocs, nem akartam, hogy aggódjatok miattam. - sütötte le a szemét Szilefin.
- Jaj, ugyan már csak viccelünk! Nem haragszunk rád! - nyugtatta kedvesen Szoszi.
- Inkább meséld el, hogy hogy a fenébe tudtál eltévedni abba a hatalmas erdőbe! - kérte Zen.
A szőke srác mindent elmondott nekik az erejétől telhetően ami történt vele, még az álmát is. A többiek elszörnyülködve hallgatták néha közbeszúrva egy " Én már meghaltam volna! " vagy egy "Úristen!" felkiáltást. Mire a mondanivalója végére ért már egészen kifáradt.
- Na de mi volt a suliba? Meséljetek már ti is valamit? Mi szóltak hozzá a többiek, hogy eltűntem?
- Hát ismételten meleg helyzetekben volt részünk. - vette fel a mesélés fonalát Flammi. - Nem hiszed elé mi volt föcin!
- Jaj az jó volt olyat röhögtem! - szúrta közbe Szoszi.
- Rájöttem, hogy látnok vagyok. Ugyanis reggel még mondtam, hogy ma biztos én fogok felelni Foxszal. Aztán Vental kihívta először őt utána meg azt mondta: Hát akkor tizenhétből vonjuk ki tízet az hét, a hetedik a naplóban pedig Dézier Flammi!
- Én meg olyat nevettem, hogy mindenki engem nézett! Fúú, nagyon gáz volt! - fogta a fejét Szolóra.
- És én ilyenkor nem vagyok suliba! - mondta kacagva Szilefin. - Ez egy égi jel Flammi. Titeket az isten is egymásnak teremtett.
- Dehogyis ez csak szimpla véletlen műve! - vágta rá az. - Olyan melegem volt azt hittem megsülök és még milyen büdös volt az a gyerek, valami szörnyű...
- De véletlenek nincsenek. - érvelt Lumier. - Minden okkal történik.
- De vannak! - kiabálta Flammi.
Még egy fél percig ezen vitatkoztak. Elmesélték Szilefinnek, hogy mi volt a házi és azt, hogy quopert futottak tesin meg még egyéb más sulis dolgokról.
