14. rész

  Kedves Olvasóim! Most, hogy végre kitört a nyári szünet gyakrabban fogok tudni hozni részeket. Pont tegnap egy éve, hogy létrehoztam a blogot ezért most egy különlegesen hosszú rész hoztam. Fogadjátok szeretettel:

Csalódás

Itt egy kép Dévről is. :))

     " Az emberek sokszor csalódnak másokban. Esetenként önmagunkban is. Gyakran olyan feladatokat tűznek maguk elé amiket nem képesek teljesíteni. Az is elmondható általánosságban, hogy az emberek nem szeretnek másoknak csalódást okozni. Főleg nem a legjobb barátjuknak. És nekem mégis ezt kell tennem. "

  Dév az erkélyen ült miközben ezek a gondolatok gyötörték. Ki se néznénk belőle, hogy legbelül milyen filozofikus tud lenni. Nagy sötétkék szemei az égre szegeződtek. A felhők összegyűltek a feje felett. 

" De ha nem mondom el neki és lenne köztük valami még nagyobbat fog csalódni, ha az a ribanc faképnél hagyja. Nem szabad, hogy hiú ábrándokba ringassa magát. Pedig mennyire odavan azért a lányért. Látszik minden rezdüléséből. És nekem kell elvennem tőle az igazság véres valójával. Nekem. "

Ökölbe szorította a karját, egészen kidagadtak rajta az izmok. Aztán berohant a nappaliba. Pedig remélte, hogy legalább Púnak összejön valami, ha már neki úgy sincs senki aki szóba jöhetne.

  Egy újabb hűvös, libabőrös késő őszi nap vette kezdetét. De Puer nem érezte csontjaiban a hideget, ellentétben az osztálytársaival akik fogvacogtatva, dideregve álltak az infó terem ajtajában a tanárukra várva. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé, ilyenkor ember fia nem tudta volna róla megmondani, hogy éppen mire gondol. A távolban megjelent Dév ismerős alakja. Fekete farmerkabátot és nadrágot viselt, szürke sportcipője orrát befogta a sár. A mazsolabarna szemű srác már messziről integetett neki örült, hogy végre ideért. Kezdett unatkozni nélküle. A többi fiú az osztályából mindig olyan eseménytelen dolgokról tudtak csak beszélni, mint a sportműsorok, a tanárok vagy, hogy melyikük épp, hogy rúgott be a hétvégén. Vagy őt kezdték el piszkálni valamivel, ha úgy tartotta kedvük.

  De Dév most valahogy más volt, úgy tűnt mintha bántaná valami. Amikor kezet fogtak magára erőltetett egy halovány mosolyt, de mikor beszélt hozzá lesütött mélykék szemeit. A hangja is olyan fátyolosabbnak tűnt és halkabbnak, mint máskor.

- Puer te nem fázol kabát nélkül? - kérdezte aggódva. - Én még így is majd meg fagyok.

- Nem. - csóválta meg a fejét. - Tudod, hogy én hidegvérű vagyok, a hidegben nem fázom, csak hibernálódom. 

- Aha persze. Tudom én miért nem fázol. Fűt a szerelem.

-Kikérem magamnak. Én nem vagyok szerelmes. - szólt dacosan Pú.

- Hát jobb is. - húzta el a száját Dév.

- Miért?

- Gyere elmondom. - mutatott a szemével az iskola mögé.

  Elindult. A barátja követte. Vajon mit akarhat mondani? Rossz érzés fogta el.

- Miért kellett ide jönnünk? - kérdezte Puer.

- Mert mondani akarok neked valamit Szolórával kapcsolatban csak nem akarom, hogy a többiek hallják. - tette a szája elé a kezét Dév.

Puer kutyaszemei még jobban elkerekedtek:

- Mit?

- Hát hol is kezdjem. Tegnap dumáltam az egyik haverommal Roxannal. Tudod, hogy ki az?

A fiú feszülten bólintott.

- Érdeklődtem tőle Szolóráról, hogy milyen csaj, csak jobban ismeri nálunk, hisz az osztálytársa. Elég sokkoló dolgot mondott. - itt megállt, gondolkozott, hogy fogalmazzon.

- Mit?

- Hát azt, hogy szerinte a csaj nem normális meg, hogy sokkal jobbat is találhatnál nála. Meg, hogy visszafogottnak és okosnak tűnik, de valójában minden nap más palival van, ha az egyiket megunja, rögtön új áldozatra hajt. - adta vissza a gyom komisz hazugságát Dév.

- Hogy mi? - képedt el Puer. - Ugye csak hülyéskedsz?

- Nem sajnos ez az igazság. - görbült le a szája, nagyon nehezére esett lelomboznia a legjobb barátját. - Még azt is mondta, hogy az egyik spanjánál bepróbálkozott, de miután megvolt neki, egyből lekoptatta.

- Anyám! - kapott a fejéhez Pú. - Hogy én mekkora egy barom vagyok! Még én azt hittem, hogy ő más mint a többi vagy hogy lehetne belőle valami. Na mindegy.

Csalódottan sóhajtott egyet és úgy érezte, hogy a világ már megint összeesküdött ellene. Még egy reménysugár foszlott szerte benne űrt és magányt hagyva a társai után.

- Sajnálom. - mondta Dév.

- Ugyan ne sajnáld, kezdetben minden nő rendesnek tűnik aztán koppansz csak. De én most nem koppantam újra hála neked köszi, hogy szóltál mielőtt még bármi is lehetett volna köztünk.

- Hát ez csak természetes, nem kell megköszönni. - mosolygott Dév majd hátba veregette a barátját. - És ne búsulj van még sok hal a vízben és biztos, hogy rengeteg olyan is van aki tényleg megérdemel.

- Igazad van, csak az a baj, hogy én mindig vagy ribiket szemelek ki magamnak, vagy olyanokat akik rám se bagóznak. - szólt keserűen. - Nem megy nekem ez a dolog. Szerintem tuti egyedül fogok meghalni.

- Dehogy fogsz! - rázta meg a két vállánál fogva Dév. - Ne sajnáltasd magad, az nem vezet semmire.

- Jól van na, nem sajnáltatom magamat. 

  

  Egyenletesen kopogott egy pár fekete csizma az Alma Máter Gimnázium kapuja alatt.Csak két cipő volt se mögötte, se mellette nem baktatott más lábbeli. A csizma szárát kis ezüstös kövek díszítették. Feljebb haladva világoskék farmernadrág csinos kis szakadásokkal tarkítva takart két formás lábat. Felettük combközépig érő csokoládébarna ballonkabát foglalt helyet. Az ujja végén és nyaktól lefelé ugyanilyen színű nagy gombok takarták a rézszínű cipzárt. Középen egy szorosan összehúzott hosszú barna vászonöv emelte ki a derekat. A vékony szövetkabát hátára a gesztenyebarna göndör fürtök sűrűn omlottak. Ez a kabát Szoszi kedvenc ruhadarabját képezte külön neve is volt: nyomozókabát. És lám tényleg úgy festett benne, mint egy ezredforduló előtti Calambo. Komolyságot és eleganciát kölcsönzött a megjelenésének. Luszita Szolóra egy lassú elegáns mozdulattal a hajába túrt, hogy tisztábban lássa az utat. Az alsó ajkába harapott, ami kicsit vastagabb volt mint a felső. Grafitszürke egérszemei ide oda jártak hol a kilincsre hol a betonra tévedtek. Feszült volt. Kis tétovázás után, de kinyitotta az iskola bejárati ajtaját.

  Az tesiteremhez sietett ugyanis épp ott volt az első órájuk. Megpillantotta Zent és Szilefint az ajtó előtt.

- Sziasztok! - mondta alig hallhatóan.
A két fiú is visszaköszönt kórusban.
- Mi lesz a 2. óránk?
- Biosz. - válaszolta Szilefin.
- Felelünk? - tett fel egy újabb kérdést Zen.
- Aha, azt mondta egy ember felel. - mondta a másik fiú. - Szoszi te tanultál?
- Mire? - nézett rá kikerekedett szemmel.
- Hogy, hogy mire? Hát bioszra! Hol voltál te az előbb? - tudakolta csodálkozva a szőke srác.
A lány nem válaszolt csak a földet nézte.
- Minden rendben? - kérdezte Zen, mert látta, hogy valami nagyon nincs.
Szolóra habozott nem volt benne biztos, hogy el akarja mondani mi bántja. " De hát ők a barátaim, igazán elmondhatnám nekik! " Végül aztán meggyőzte magát.
- Hát... Hazudnék ha azt mondanám, hogy igen.
- Mi a baj? - tette fel a kérdést Szilefin.
- Tudjátok tegnap a nagymamám kórházba került és nagyon aggódom érte. - mondta szomorú hangon.
- Szegény. - sajnálta meg Zen. - Nem tudják mi baja?
- Csak annyit tudunk, hogy talán a szívével van valami keringési betegség.
- Az én mamám is szívbeteg. - szólt Szili.
- Ne aggódj, biztos jobban lesz! - vigasztalta mosolyogva a kis Zen.
- Hát nagyon remélem. - sóhajtotta.
Flammi, Éndzselin és Aminika kíséretével szaladt Szoszihoz. Rögtön átölelte jó szorosan, a jobb válla egészen eltűnt a göndör fürtök alatt.
- Szia! Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Szia. Hát fizikailag jól. - eresztett egy fél mosolyt Szolóra.
- Jaj, úgy sajnálom szegény mamádat. - mondta szomorúan a szőkésbarna lány.
- Ja én is. Mesélte Flammi, hogy kórházba van. - szólt együtt érzően Éndzs.
- Szegény Szoszika! Ne félj meg fog gyógyulni! - vigasztalta Ami.
- Jobbulást kívánok neki! - mondta Éndzselin.
- Átadom. - biztosította Szoszi.
- Én sem jöttem ki túl rég a kórházból és azt elmondhatom, hogy a kaja az igen szar. - fintorgott a szőke srác.
- Hát ja akkor is halálra aggódtuk magunkat! - tette hozzá Éndzsi.
- Én nem. - gondolta Aminika.
Valamiért sose bírták egymást Szilefinnel és Zennel, ha a többi barátjuk nem volt ott mindig szívták egymás vérét.
- Mikor mész a mamádhoz? - érdeklődött Flammi.
- Holnap suli után meglátogatom. - válaszolta Szolóra.


  Puer nem tudott koncentrálni. Matematika órájuk volt, de nem értett semmit a számok összevisszaságából csak írógép módjára másolta a táblát. Hogy dúlhatta fel az a lány ennyire? Úgy érezte összeszorul a szíve, ha csak rá gondol. Ezzel csak egy baj volt: hogy nem tudott nem rá gondolni. " Verd ki a fejedből Pú, az a csak egy szajha! " De hiába újra és újra végigpörgette magában azokat a pillanatokat amikor először találkoztak és ráesett a buszon, aztán a kézműves szakkor órákat is. A gyönyörű mosolya, az aranyos kis vékony hangja, a puha, selymes érintése és az igéző tekintete... Megrázta a fejét, mintha így akart volna szabadulni a gondolattól. Hihetetlen az, hogy csak egy kis hancúrozásra kellett volna neki. Csalódottan távozott volna! Erre a gondolatra még egy kicsit el is mosolyodott. " Az lesz a legjobb, ha nem beszélek vele, de még csak nem is köszönök. Egyszerűen levegőnek fogom nézni, amíg le nem kopik rólam. "
Ez gondolatnak mind szép és jó, de elég nehéz lesz megvalósítani, főleg, hogy szakkörön pont egymás mellett ülnek. Nem baj egy héten csak kétszer egy órát kell együtt tölteniük, azt meg valahogy csak kihúzza. Maga lesz a megtestesült közöny.


  - Gondoltál már arra , hogy milyen lenne az élet pasik nélkül? - kérdezte Lumier.
- Szerintem biztos, hogy jobb. - válaszolta Szolóra.
- Dehogy szerintem tuti unatkoznánk nélkülük! - mosolygott Lumi.
- Te biztos, neked minden nap más pasid van. - szólt irigykedve Flammi.
- Hát na, aki megteheti! - tette a tarkója mögé büszkén a kezeit Lumier. - Egyébként mi van Puerrel?
A folyosó már megint ettől a három lánytól zengett szokás szerint. Épp a mosdóba indultak.
- Megvan, él mint hal a vízben gondolom... - ironizált Szoszi.
- Ez nem válasz! Tudod, hogy mire vagyok kíváncsi! - nézett rá Lumi mindent átható szúrós csokibarna tekintetével.
Szolóra elfordította a fejét. 15 - ös terem. Ez Puerék osztályterme. Vajon itt vannak most? Aztán a távolban feltűnt a magas barna hajú srác ismerős alakja.
- Psszt! - csittegte le Szolóra a többieket. - Itt van!
- Hol? - meresztgette a szemeit Flammi.
- Ott a 15 - ösnél. - búgta halkan a göndör fürtös. - Barna hajú, zöld felsős.
A a srác egy kicsit kócos volt, mint mindig, de ez is nagyon jól állt neki. Szoszit megint fura érzés fogta el, mintha valaki meggyújtott volna egy mécsest a tornyosuló sötét melankóliájában. Legalább egy helyes csávó van a közelben ha a világ összedől is.
- Az ő? - csodálkozott suttogva Flammi.
- Nem is rossz, nem is rossz. - mosolygott kajánul Lumier.
- Illene hozzád. - kacsintott rá a másik lány. 
- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét.
A csajok némán bólogattak. Szolóra elvörösödött. Puer észrevette őket. Egy pillanatra megakadt a tekintete a lányon. A grafitszürke szemek viszonozták a pillantását. De inkább gyorsan más felé nézett, még a fejét is elfordította.
- Láttátok ezt? - kérdezte Lumier megdöbbenve miután elhaladtak mellette.
Szoszi a földet nézte, de legszívesebben inkább felrobbant volna. " Még csak nem is köszön, rá se néz? Hogy rohadnál meg te is! Mégis mit gondol, ki ő? "
- Hú, de megverem! - kiabálta Flammi. - Még a fejét is elfordítja, hát milyen ember az ilyen? 
- Tudtam én, hogy nem tetszem neki. Hülye köcsög. Nem is érdekel! - dobta hátra a haját dacosan Szolóra. - Így járt.
Úgy érezte, a szíve a fülében dübörög.
- Ja meg sem érdemel! - mondta bosszúsan Flammi. - A világ legnagyobb bolondja, nem tudja milyen lehetőséget szalasztott most el! 
- Nem hát! - szólt gúnyosan Lumi aztán hátrafordult. - Hallod te szerencsétlen idióta! Meg sem érdemled! Szopd le magad nyugodtan, akkor se találsz még egy ilyen lányt!
- De előtte még vetesd ki a lengőbordádat! - harsogta az egész folyosó füle hallatára Flammi.
Szolóra beszaladt a mosdóba ott pedig a falnak támaszkodva nevetni kezdett.
- Ti nagyon bolondok vagytok! - mondta a röhögéstől fuldokolva. - Még szopja le magát! Ezt sem néztem volna ki belőled Lumi! Á, nem bírom bekönnyeztem!
- Na, tudja kivel szórakozzon! - szikráztak a csokibarna szemek. - Remélem hallotta. 
- Az tuti, az egész folyosó minket nézett, hogy mi bajunk van. - szólt Flammi. - De nem érdekel, mindjárt visszamegyek és felakasztom a farkánál fogva!
- Már feltéve, hogyha van neki. - mondta kacagva Szoszi.
- Megérte magunkat így beégetni, mert végre röhögni látlak. - szólt bölcsen Lumi.
- Hát ki ne röhögne ezen? - kérdezte Szolóra. - Tudod, hogy én vizuális típus vagyok, mindent elképzelek.
- Igen tudjuk. - bólogatott a két lány.


  Puer csak félfüllel hallotta a neki címzett megjegyzéseket. " Meg sem érdemled! Szopd le magad nyugodtan, akkor se találsz még egy ilyen lányt! "
Ezek biztosan a barátnői voltak. Lehet, hogy Dév tévedett és Roxan mégse mondott igazat? A fenébe is, nem szabad, hogy elbizonytalanítsanak! Mindenesetre Szolóra arca bosszús volt, ezt egészen biztosra vehette. Úgy kell neki őt többet senki nem nézheti palimadárnak...
  Mégis rosszul érezte magát, a bűntudat mardosta. Egész nap nem evett egy falatot sem. Ott volt három szendvics a táskájába, de rájuk sem bírt nézni, olyan szinten nem volt étvágya. Pedig már az ötödik órájuk következett: testnevelés. Dévvel együtt megkeresték a tornacuccukat és rohantak le az öltözőhöz. Puer kopogtatás nélkül nyitott be. Megdöbbentő látvány tárult a szeme elé egy hangos sikítás kíséretében.
- Nem takarodsz? - kérdezte tőle egy jó nagydarab csaj rózsaszín melltartóban és fehér virágmintás bugyiban.
De a választ nem várta meg, csak Púhoz vágta a tornacipőjét.
- Aúú, az orrom! - jajjgatott az, majd gyorsan becsapta az ajtót.
- Á a szemem, a szemem! - kiabálta Dév. - Asszem kiégett!
- Ha ezt vágóhídra vinnénk biztos jó pénzt adnának érte. - szólt orrhangon a mazsolabarna szemű.
- Az tuti! Egyszer nyitunk be véletlenül az öltözőbe, akkor is csak ilyet látunk!
A tesi órán először csak egy kicsit futni kellett, de Puernek még ez is nehezére esett, az első két kör után kifulladt. A gyakorlatok se mentek úgy ahogy kellett volna, mert szédült, kimerült volt. 
  Az utolsó két óra is nagyon lassan telt el, de sikerült magába gyűrnie tesi után egy fél szendvicset Dév unszolására. A barátja aggódott. Ha éhségsztrájkba kezd Pú, le fog gyengülni. Még, hogy nem szerelemes abba a csajba, tudja kinek mesélje ezt be! És holnap a 8. órában szakkör lesz.
- Én nem megyek, kiiratkozom. - jelentette ki Puer. 
- Dehogy iratkoszol! Nem menekülhetsz el előle, nehogy már miatta iratkozz ki! - szólt indulatosan Dév. - Tudod mit? Majd helyet cserélünk, hogy ne kelljen mellette ülnöd. 
- Jó, oké. - ment bele, mert már ahhoz sem volt ereje, hogy vitatkozzon.
El kell felejtenie Szolórát másképp nem gyógyulhat ki ebből a depresszióból.