14. rész

  Kedves Olvasóim! Most, hogy végre kitört a nyári szünet gyakrabban fogok tudni hozni részeket. Pont tegnap egy éve, hogy létrehoztam a blogot ezért most egy különlegesen hosszú rész hoztam. Fogadjátok szeretettel:

Csalódás

Itt egy kép Dévről is. :))

     " Az emberek sokszor csalódnak másokban. Esetenként önmagunkban is. Gyakran olyan feladatokat tűznek maguk elé amiket nem képesek teljesíteni. Az is elmondható általánosságban, hogy az emberek nem szeretnek másoknak csalódást okozni. Főleg nem a legjobb barátjuknak. És nekem mégis ezt kell tennem. "

  Dév az erkélyen ült miközben ezek a gondolatok gyötörték. Ki se néznénk belőle, hogy legbelül milyen filozofikus tud lenni. Nagy sötétkék szemei az égre szegeződtek. A felhők összegyűltek a feje felett. 

" De ha nem mondom el neki és lenne köztük valami még nagyobbat fog csalódni, ha az a ribanc faképnél hagyja. Nem szabad, hogy hiú ábrándokba ringassa magát. Pedig mennyire odavan azért a lányért. Látszik minden rezdüléséből. És nekem kell elvennem tőle az igazság véres valójával. Nekem. "

Ökölbe szorította a karját, egészen kidagadtak rajta az izmok. Aztán berohant a nappaliba. Pedig remélte, hogy legalább Púnak összejön valami, ha már neki úgy sincs senki aki szóba jöhetne.

  Egy újabb hűvös, libabőrös késő őszi nap vette kezdetét. De Puer nem érezte csontjaiban a hideget, ellentétben az osztálytársaival akik fogvacogtatva, dideregve álltak az infó terem ajtajában a tanárukra várva. Kifejezéstelen arccal nézett maga elé, ilyenkor ember fia nem tudta volna róla megmondani, hogy éppen mire gondol. A távolban megjelent Dév ismerős alakja. Fekete farmerkabátot és nadrágot viselt, szürke sportcipője orrát befogta a sár. A mazsolabarna szemű srác már messziről integetett neki örült, hogy végre ideért. Kezdett unatkozni nélküle. A többi fiú az osztályából mindig olyan eseménytelen dolgokról tudtak csak beszélni, mint a sportműsorok, a tanárok vagy, hogy melyikük épp, hogy rúgott be a hétvégén. Vagy őt kezdték el piszkálni valamivel, ha úgy tartotta kedvük.

  De Dév most valahogy más volt, úgy tűnt mintha bántaná valami. Amikor kezet fogtak magára erőltetett egy halovány mosolyt, de mikor beszélt hozzá lesütött mélykék szemeit. A hangja is olyan fátyolosabbnak tűnt és halkabbnak, mint máskor.

- Puer te nem fázol kabát nélkül? - kérdezte aggódva. - Én még így is majd meg fagyok.

- Nem. - csóválta meg a fejét. - Tudod, hogy én hidegvérű vagyok, a hidegben nem fázom, csak hibernálódom. 

- Aha persze. Tudom én miért nem fázol. Fűt a szerelem.

-Kikérem magamnak. Én nem vagyok szerelmes. - szólt dacosan Pú.

- Hát jobb is. - húzta el a száját Dév.

- Miért?

- Gyere elmondom. - mutatott a szemével az iskola mögé.

  Elindult. A barátja követte. Vajon mit akarhat mondani? Rossz érzés fogta el.

- Miért kellett ide jönnünk? - kérdezte Puer.

- Mert mondani akarok neked valamit Szolórával kapcsolatban csak nem akarom, hogy a többiek hallják. - tette a szája elé a kezét Dév.

Puer kutyaszemei még jobban elkerekedtek:

- Mit?

- Hát hol is kezdjem. Tegnap dumáltam az egyik haverommal Roxannal. Tudod, hogy ki az?

A fiú feszülten bólintott.

- Érdeklődtem tőle Szolóráról, hogy milyen csaj, csak jobban ismeri nálunk, hisz az osztálytársa. Elég sokkoló dolgot mondott. - itt megállt, gondolkozott, hogy fogalmazzon.

- Mit?

- Hát azt, hogy szerinte a csaj nem normális meg, hogy sokkal jobbat is találhatnál nála. Meg, hogy visszafogottnak és okosnak tűnik, de valójában minden nap más palival van, ha az egyiket megunja, rögtön új áldozatra hajt. - adta vissza a gyom komisz hazugságát Dév.

- Hogy mi? - képedt el Puer. - Ugye csak hülyéskedsz?

- Nem sajnos ez az igazság. - görbült le a szája, nagyon nehezére esett lelomboznia a legjobb barátját. - Még azt is mondta, hogy az egyik spanjánál bepróbálkozott, de miután megvolt neki, egyből lekoptatta.

- Anyám! - kapott a fejéhez Pú. - Hogy én mekkora egy barom vagyok! Még én azt hittem, hogy ő más mint a többi vagy hogy lehetne belőle valami. Na mindegy.

Csalódottan sóhajtott egyet és úgy érezte, hogy a világ már megint összeesküdött ellene. Még egy reménysugár foszlott szerte benne űrt és magányt hagyva a társai után.

- Sajnálom. - mondta Dév.

- Ugyan ne sajnáld, kezdetben minden nő rendesnek tűnik aztán koppansz csak. De én most nem koppantam újra hála neked köszi, hogy szóltál mielőtt még bármi is lehetett volna köztünk.

- Hát ez csak természetes, nem kell megköszönni. - mosolygott Dév majd hátba veregette a barátját. - És ne búsulj van még sok hal a vízben és biztos, hogy rengeteg olyan is van aki tényleg megérdemel.

- Igazad van, csak az a baj, hogy én mindig vagy ribiket szemelek ki magamnak, vagy olyanokat akik rám se bagóznak. - szólt keserűen. - Nem megy nekem ez a dolog. Szerintem tuti egyedül fogok meghalni.

- Dehogy fogsz! - rázta meg a két vállánál fogva Dév. - Ne sajnáltasd magad, az nem vezet semmire.

- Jól van na, nem sajnáltatom magamat. 

  

  Egyenletesen kopogott egy pár fekete csizma az Alma Máter Gimnázium kapuja alatt.Csak két cipő volt se mögötte, se mellette nem baktatott más lábbeli. A csizma szárát kis ezüstös kövek díszítették. Feljebb haladva világoskék farmernadrág csinos kis szakadásokkal tarkítva takart két formás lábat. Felettük combközépig érő csokoládébarna ballonkabát foglalt helyet. Az ujja végén és nyaktól lefelé ugyanilyen színű nagy gombok takarták a rézszínű cipzárt. Középen egy szorosan összehúzott hosszú barna vászonöv emelte ki a derekat. A vékony szövetkabát hátára a gesztenyebarna göndör fürtök sűrűn omlottak. Ez a kabát Szoszi kedvenc ruhadarabját képezte külön neve is volt: nyomozókabát. És lám tényleg úgy festett benne, mint egy ezredforduló előtti Calambo. Komolyságot és eleganciát kölcsönzött a megjelenésének. Luszita Szolóra egy lassú elegáns mozdulattal a hajába túrt, hogy tisztábban lássa az utat. Az alsó ajkába harapott, ami kicsit vastagabb volt mint a felső. Grafitszürke egérszemei ide oda jártak hol a kilincsre hol a betonra tévedtek. Feszült volt. Kis tétovázás után, de kinyitotta az iskola bejárati ajtaját.

  Az tesiteremhez sietett ugyanis épp ott volt az első órájuk. Megpillantotta Zent és Szilefint az ajtó előtt.

- Sziasztok! - mondta alig hallhatóan.
A két fiú is visszaköszönt kórusban.
- Mi lesz a 2. óránk?
- Biosz. - válaszolta Szilefin.
- Felelünk? - tett fel egy újabb kérdést Zen.
- Aha, azt mondta egy ember felel. - mondta a másik fiú. - Szoszi te tanultál?
- Mire? - nézett rá kikerekedett szemmel.
- Hogy, hogy mire? Hát bioszra! Hol voltál te az előbb? - tudakolta csodálkozva a szőke srác.
A lány nem válaszolt csak a földet nézte.
- Minden rendben? - kérdezte Zen, mert látta, hogy valami nagyon nincs.
Szolóra habozott nem volt benne biztos, hogy el akarja mondani mi bántja. " De hát ők a barátaim, igazán elmondhatnám nekik! " Végül aztán meggyőzte magát.
- Hát... Hazudnék ha azt mondanám, hogy igen.
- Mi a baj? - tette fel a kérdést Szilefin.
- Tudjátok tegnap a nagymamám kórházba került és nagyon aggódom érte. - mondta szomorú hangon.
- Szegény. - sajnálta meg Zen. - Nem tudják mi baja?
- Csak annyit tudunk, hogy talán a szívével van valami keringési betegség.
- Az én mamám is szívbeteg. - szólt Szili.
- Ne aggódj, biztos jobban lesz! - vigasztalta mosolyogva a kis Zen.
- Hát nagyon remélem. - sóhajtotta.
Flammi, Éndzselin és Aminika kíséretével szaladt Szoszihoz. Rögtön átölelte jó szorosan, a jobb válla egészen eltűnt a göndör fürtök alatt.
- Szia! Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Szia. Hát fizikailag jól. - eresztett egy fél mosolyt Szolóra.
- Jaj, úgy sajnálom szegény mamádat. - mondta szomorúan a szőkésbarna lány.
- Ja én is. Mesélte Flammi, hogy kórházba van. - szólt együtt érzően Éndzs.
- Szegény Szoszika! Ne félj meg fog gyógyulni! - vigasztalta Ami.
- Jobbulást kívánok neki! - mondta Éndzselin.
- Átadom. - biztosította Szoszi.
- Én sem jöttem ki túl rég a kórházból és azt elmondhatom, hogy a kaja az igen szar. - fintorgott a szőke srác.
- Hát ja akkor is halálra aggódtuk magunkat! - tette hozzá Éndzsi.
- Én nem. - gondolta Aminika.
Valamiért sose bírták egymást Szilefinnel és Zennel, ha a többi barátjuk nem volt ott mindig szívták egymás vérét.
- Mikor mész a mamádhoz? - érdeklődött Flammi.
- Holnap suli után meglátogatom. - válaszolta Szolóra.


  Puer nem tudott koncentrálni. Matematika órájuk volt, de nem értett semmit a számok összevisszaságából csak írógép módjára másolta a táblát. Hogy dúlhatta fel az a lány ennyire? Úgy érezte összeszorul a szíve, ha csak rá gondol. Ezzel csak egy baj volt: hogy nem tudott nem rá gondolni. " Verd ki a fejedből Pú, az a csak egy szajha! " De hiába újra és újra végigpörgette magában azokat a pillanatokat amikor először találkoztak és ráesett a buszon, aztán a kézműves szakkor órákat is. A gyönyörű mosolya, az aranyos kis vékony hangja, a puha, selymes érintése és az igéző tekintete... Megrázta a fejét, mintha így akart volna szabadulni a gondolattól. Hihetetlen az, hogy csak egy kis hancúrozásra kellett volna neki. Csalódottan távozott volna! Erre a gondolatra még egy kicsit el is mosolyodott. " Az lesz a legjobb, ha nem beszélek vele, de még csak nem is köszönök. Egyszerűen levegőnek fogom nézni, amíg le nem kopik rólam. "
Ez gondolatnak mind szép és jó, de elég nehéz lesz megvalósítani, főleg, hogy szakkörön pont egymás mellett ülnek. Nem baj egy héten csak kétszer egy órát kell együtt tölteniük, azt meg valahogy csak kihúzza. Maga lesz a megtestesült közöny.


  - Gondoltál már arra , hogy milyen lenne az élet pasik nélkül? - kérdezte Lumier.
- Szerintem biztos, hogy jobb. - válaszolta Szolóra.
- Dehogy szerintem tuti unatkoznánk nélkülük! - mosolygott Lumi.
- Te biztos, neked minden nap más pasid van. - szólt irigykedve Flammi.
- Hát na, aki megteheti! - tette a tarkója mögé büszkén a kezeit Lumier. - Egyébként mi van Puerrel?
A folyosó már megint ettől a három lánytól zengett szokás szerint. Épp a mosdóba indultak.
- Megvan, él mint hal a vízben gondolom... - ironizált Szoszi.
- Ez nem válasz! Tudod, hogy mire vagyok kíváncsi! - nézett rá Lumi mindent átható szúrós csokibarna tekintetével.
Szolóra elfordította a fejét. 15 - ös terem. Ez Puerék osztályterme. Vajon itt vannak most? Aztán a távolban feltűnt a magas barna hajú srác ismerős alakja.
- Psszt! - csittegte le Szolóra a többieket. - Itt van!
- Hol? - meresztgette a szemeit Flammi.
- Ott a 15 - ösnél. - búgta halkan a göndör fürtös. - Barna hajú, zöld felsős.
A a srác egy kicsit kócos volt, mint mindig, de ez is nagyon jól állt neki. Szoszit megint fura érzés fogta el, mintha valaki meggyújtott volna egy mécsest a tornyosuló sötét melankóliájában. Legalább egy helyes csávó van a közelben ha a világ összedől is.
- Az ő? - csodálkozott suttogva Flammi.
- Nem is rossz, nem is rossz. - mosolygott kajánul Lumier.
- Illene hozzád. - kacsintott rá a másik lány. 
- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét.
A csajok némán bólogattak. Szolóra elvörösödött. Puer észrevette őket. Egy pillanatra megakadt a tekintete a lányon. A grafitszürke szemek viszonozták a pillantását. De inkább gyorsan más felé nézett, még a fejét is elfordította.
- Láttátok ezt? - kérdezte Lumier megdöbbenve miután elhaladtak mellette.
Szoszi a földet nézte, de legszívesebben inkább felrobbant volna. " Még csak nem is köszön, rá se néz? Hogy rohadnál meg te is! Mégis mit gondol, ki ő? "
- Hú, de megverem! - kiabálta Flammi. - Még a fejét is elfordítja, hát milyen ember az ilyen? 
- Tudtam én, hogy nem tetszem neki. Hülye köcsög. Nem is érdekel! - dobta hátra a haját dacosan Szolóra. - Így járt.
Úgy érezte, a szíve a fülében dübörög.
- Ja meg sem érdemel! - mondta bosszúsan Flammi. - A világ legnagyobb bolondja, nem tudja milyen lehetőséget szalasztott most el! 
- Nem hát! - szólt gúnyosan Lumi aztán hátrafordult. - Hallod te szerencsétlen idióta! Meg sem érdemled! Szopd le magad nyugodtan, akkor se találsz még egy ilyen lányt!
- De előtte még vetesd ki a lengőbordádat! - harsogta az egész folyosó füle hallatára Flammi.
Szolóra beszaladt a mosdóba ott pedig a falnak támaszkodva nevetni kezdett.
- Ti nagyon bolondok vagytok! - mondta a röhögéstől fuldokolva. - Még szopja le magát! Ezt sem néztem volna ki belőled Lumi! Á, nem bírom bekönnyeztem!
- Na, tudja kivel szórakozzon! - szikráztak a csokibarna szemek. - Remélem hallotta. 
- Az tuti, az egész folyosó minket nézett, hogy mi bajunk van. - szólt Flammi. - De nem érdekel, mindjárt visszamegyek és felakasztom a farkánál fogva!
- Már feltéve, hogyha van neki. - mondta kacagva Szoszi.
- Megérte magunkat így beégetni, mert végre röhögni látlak. - szólt bölcsen Lumi.
- Hát ki ne röhögne ezen? - kérdezte Szolóra. - Tudod, hogy én vizuális típus vagyok, mindent elképzelek.
- Igen tudjuk. - bólogatott a két lány.


  Puer csak félfüllel hallotta a neki címzett megjegyzéseket. " Meg sem érdemled! Szopd le magad nyugodtan, akkor se találsz még egy ilyen lányt! "
Ezek biztosan a barátnői voltak. Lehet, hogy Dév tévedett és Roxan mégse mondott igazat? A fenébe is, nem szabad, hogy elbizonytalanítsanak! Mindenesetre Szolóra arca bosszús volt, ezt egészen biztosra vehette. Úgy kell neki őt többet senki nem nézheti palimadárnak...
  Mégis rosszul érezte magát, a bűntudat mardosta. Egész nap nem evett egy falatot sem. Ott volt három szendvics a táskájába, de rájuk sem bírt nézni, olyan szinten nem volt étvágya. Pedig már az ötödik órájuk következett: testnevelés. Dévvel együtt megkeresték a tornacuccukat és rohantak le az öltözőhöz. Puer kopogtatás nélkül nyitott be. Megdöbbentő látvány tárult a szeme elé egy hangos sikítás kíséretében.
- Nem takarodsz? - kérdezte tőle egy jó nagydarab csaj rózsaszín melltartóban és fehér virágmintás bugyiban.
De a választ nem várta meg, csak Púhoz vágta a tornacipőjét.
- Aúú, az orrom! - jajjgatott az, majd gyorsan becsapta az ajtót.
- Á a szemem, a szemem! - kiabálta Dév. - Asszem kiégett!
- Ha ezt vágóhídra vinnénk biztos jó pénzt adnának érte. - szólt orrhangon a mazsolabarna szemű.
- Az tuti! Egyszer nyitunk be véletlenül az öltözőbe, akkor is csak ilyet látunk!
A tesi órán először csak egy kicsit futni kellett, de Puernek még ez is nehezére esett, az első két kör után kifulladt. A gyakorlatok se mentek úgy ahogy kellett volna, mert szédült, kimerült volt. 
  Az utolsó két óra is nagyon lassan telt el, de sikerült magába gyűrnie tesi után egy fél szendvicset Dév unszolására. A barátja aggódott. Ha éhségsztrájkba kezd Pú, le fog gyengülni. Még, hogy nem szerelemes abba a csajba, tudja kinek mesélje ezt be! És holnap a 8. órában szakkör lesz.
- Én nem megyek, kiiratkozom. - jelentette ki Puer. 
- Dehogy iratkoszol! Nem menekülhetsz el előle, nehogy már miatta iratkozz ki! - szólt indulatosan Dév. - Tudod mit? Majd helyet cserélünk, hogy ne kelljen mellette ülnöd. 
- Jó, oké. - ment bele, mert már ahhoz sem volt ereje, hogy vitatkozzon.
El kell felejtenie Szolórát másképp nem gyógyulhat ki ebből a depresszióból.

13. rész

 Kezes bárány

    - Dév emlékszel arra a lányra aki mellettem ült?

- Arra a kis göndör hajúra, persze, hogy emlékszem. Honnan ismered?

Puer és Dév alatt csikorogva forogtak a buszkerekek. Ketten kapaszkodtak egy ülésbe olyan tömeg volt az ide - oda rángatózó járművön. 

- Még év elején rám esett a buszon és utána váltottam vele pár szót. Szerintem aranyos lány, mondjuk nem ismerem. Szerinted?

- Ja, szerintem is, helyes kiscsaj. - értett vele egyet Dév, miközben egyre gyanakodóbban figyelte barátját.

Puer réveteg tekintettel bámult kifelé az ablakon. A keze szorosan markolta a kapaszkodót, de az arcán látszott, hogy valahol egészen máshol jár, nem a kettes buszon. Mazsolabarna szemei a semmibe meredtek.

- Bejön?

Dév kérdése visszarántotta a földre a fiút.

- Kicsoda? - értetlenkedett, mint aki nem tudja kiről van szó.

- Hogy, hogy ki hát az a c-s csaj.

- Ja, Szolóra? Hát... - sütötte le kutyaszemeit zavarodottan. - Aha. - nyögte ki végül.

- De tudtam! - nevetett Dév. - ismerlek már mint a rossz pénszt, Pú!!

- Ha, ha nagyon vicces, röhög a vakbelem. - forgatta a szemét.

- Amúgy szerintem összeillenétek. - mosolygott Dév.

- Tényleg? - csodálkozott Puer nem ezt a választ várta volna.

- Persze. - Majd én kinyomozom, hogy ki ez a csaj. - mondta lelkesen Dév. - Tudod vannak a kapcsolataim. - rákacsintott a bal szemével legjobb barátjára.

- Igen tudom, de szerintem nem kéne. Úgy sem lenne nála esélyem. - sóhajtotta lemondóan.

- Dehogyisz nincs! - vágta rá ellentmondást nem tűrően Dév. - Már van is egy ötletem, hogy kit fogok először megkérdezni.


  Az iskola udvara tinédzsereket hívogatóan tele volt padokkal, korlátokkal, bokrokkal és fákkal. Az ősz végére már minden növény csupaszon lengette ágait, a hajnali dér nyomai még látszottak a zöldessárgás füvön. Az egyik padon fagyoskodott a már jól összeszokott lánybagázs: Flammi, Éndzselin, Lumier, Szolóra és Aminika. Nagy ricsajjal voltak, mint mindig és Szoszit faggatták a kézműves szakkörös élményeiről.
- És ott találkoztál azzal a sráccal? - kérdezte Ami.
- Igen, mondom, hogy együtt ülünk, odamentünk hozzájuk a fiúkkal, mert már csak ott volt hely. - magyarázta a göndör fürtös.
- Ez a sors keze! - ujjongott Flammi. - És már tudod, hogy hívják?
- Aha, Astrin Puernek. - mondta halkan vigyázva, hogy meg ne hallja valaki. 

- Hogy, hogy? - képedt el Ami. - De hát az a pali egy nyomorék! Ismerem egy oviba jártunk.
- Nem is. Amúgy meg nem is ismered, oviba, hol van az már? - csattant fel Szolóra, rosszul esett neki ez a megjegyzés.
- Tényleg nem az. Én ismerem és igenis rendes srác. - értett vele egyet Éndzselin. - Nekem meg évfolyamtársam volt.
- Tényleg? - csodálkozott Szolóra.
- Aha. Jó mondjuk annyira nem ismerem. De beszéltem már vele életembe. Szerintem nem rossz, de nekem azért nem kéne. – nevetett.

- Jó mondjuk annyira tényleg nem szörnyű, mondjuk például… - akadt meg a beszédben Aminika. – Mondjuk… Á ez nekem nem megy!

- Nem tudsz rá úgy se semmi jót mondani, ne is próbálkozz! – legyintett Szoszi.

- Jajj, majd mindenképp mutasd meg nekem is én is látni akarom! – könyörgött Flammi.

- Ja és nekem is. – szólalt meg Lumier.

- Persze, majd ha látom mindenképp szólok. – biztosította őket a göndör fürtös lány.

  Puer egyedül ült a folyosón egy padon ölében az angol könyvével. Fehér pólót és kék farmernadrágot viselt, a tekintete egyszerre volt bánatos és ködös. Témazárót írtak, de valahogy sehogy sem volt kedve most tanulni, kósza gondolatai egész máshol jártak. Vajon mit akar megkérdezni Dév? És mégis hogy? Ezeket persze a barátja nem volt hajlandó elárulni. De úgyis feleslegesen strapálja magát az ilyen lányoknak, mint Szolóra már vagy rég van barátjuk vagy nem kíváncsiak a hozzá hasonló szerencsétlenekre, mint ő. Reméli nem csinál semmi hülyeséget, mert nem akarja, hogy mindenki azt higgye, hogy belezúgott Szolórába. Főleg Szolóra ne higgye ezt, mert biztos, hogy megijedne és ha többet nem állna vele szóba lehet, hogy azt nem élné túl. Tapasztalatból tudta, hogy ha az ilyesmi kiderül, akkor annak sosincs jó vége. Valamilyen oknál fogva sosem volt szerencséje a csajoknál, ha közeledni akart egyhez, akkor az rendszerint elmenekült előle. Mégse bírja kiverni ezt a lányt a fejéből, valami van benne, valami különleges és megmagyarázhatatlan abban ahogy ránéz.

  Dév mutatóujjának oldalba bökése ébresztette fel az álmodozásból.

- Juhú! Föld hívja Pút! Jelentkezz! Pú! Itt vagy? Hallassz?

- Persze, persze figyelek, csak elméláztam egy pillanatra. – pislogott.

- Már megint Szolórán gondolkoztál mi? – nevetett.

- Nem dehogyis. – sütötte le a mazsola szemeit Puer.

- Hazudssz! Valld csak be az a csaj teljesen elvette az eszedet!

- Jól van na, beismerem egy kicsit tényleg bejön.

- Háháháhá! Tudtam én engem nem tudsz átverni! Nem is kicsit, szerintem te már most a szerelem elsődleges tüneteit produkálod. – állapította meg.

- Ne hülyíts már Dév, nem vagyok szerelemes! Még ekkora baromságot! Én szerelmes ugyan már viccnek is rossz! – forgatta a szemét Puer,

- Hát nekem ez a világfájdalmasz arc és ezek a nagy sóhajtások valami egész másról árulkodnak. Várj hozok mindjárt egy sztetoszkópot az orvosiból a szíved is túl gyorsan ver! – tette a fülét a fiú mellkasához.

- Jajj hagyjál már! – tolta el magától Dév vigyorgó fejét Pú.

- Szerintem szerezd meg a csajt! – fordult szembe vele.

- És mégis hogy? Tudod nekem a csajozás sosem volt az erősségem. – sóhajtotta.

- Ugyan már nem kell itt semmi nagy trükk, csak dumálj vele, mosolyogj rá a többi meg majd jön magától. – javasolta biztatóan pislogva mélykék szemeivel.

- És mégis miről dumáljak vele?

- Hát csak ilyen általános dolgokról mint a suli vagy kérdezd meg hogy  van ilyenek. Majd én segítek feldobok valami témát, te ráfűzöl aztán majd ő is.

- Oké köszi, hogy segítesz. Akkor majd próbálkozni fogok nála. De szerinted az osztálytársainak nem lesz feltűnő? Eléggé körülveszi őt az a másik 3 fiú, nem is értem, miért pont velem kezdene valamit, amikor ott vannak ők is.

- Jaj ne foglalkozz velük! Ha valamit beszólnak, majd beoltom őket oszt kész. – mondta ellentmondást nem tűrően Dév. – És jobban kéne bíznod önmagadban haver, ha te nem hiszed el, hogy sikerülhet, hogy várod el azt, hogy sikerüljön?

- Igazad van. – bólintott egyetértően a mazsolabarna szemű.

 - Na ugye!

  Másnap szerdán újra szakkör volt a nyolcadik órában. A 10/c-sek már a helyükön ültek amikor jött a két a – s srác. Szolóra megint a gyomrában érezte azt a fura érzést, ami egyszerre töltötte el izgatottsággal és forrósággal. Nem akarta megbámulni őket, ezért hol Puerre, hol az asztalra pillantott. A fiú haja most kócos volt, de mégis valahogy rendezett is egyszerre. A lánynak csak annyi jutott eszébe róla, hogy milyen jó lenne beletúrni, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. A két srác hangos sziasztokkal köszönt aztán Dév fiús szokás szerint mindenkivel kezet fogott, kivéve Szolórával, hiszen ő lány. Őt követte Puer. Szoszi megint az asztal nézte, ezért nem vette észre, hogy hozzá is odament, csak amikor már a kezét nyújtotta neki. Széles mosolyra húzta a száját kivillantva hófehér fogait. Szolóra is a jobbját nyújtotta és kezet rázott vele. Közben Puer nevetett valamiért nagyon mulatságosnak találta a jelenetet. Ilyenkor a kerek mazsolabarna szemek mandula alakot vettek fel, de még így is úgy csillogtak, mint az arany. Vele fogott a legtovább kezet, a lány is kacagott, de nem tudta, hogy miért.  A kis ujjai mintha eltűntek volna a nagy meleg tenyérben. A többiek összenéztek, pislogtak mint hal a szatyorban, nem értették a dolgot. 

- Milyen puha! – gondolta magában Puer.

Mikor elengedték egymást mindkettőjüket kellemes bizsergés járta át. Ezt persze Pork sem hagyhatta szó nélkül:

- Szolóra te milyen lekezelő vagy mostanában!

- Miért? - kérdezte csodálkozva.
- Hát hogy lekezelted itt a Puert is! - szól gúnyosan.
Erre nem tudott hirtelen mit mondani csak a fejét csóválta.
- Ugyan már, Szolóra olyan mint a kezes bárány! - mondta kedvesen Zen.
- Ott a pont! - mutatott rá Szoszi.
Ezt követően egy jó ideig csendben ült és időnként a kézfejére pillantott. Közbe a szíve majd kiugrott a helyéről úgy dobogott. Mosolyogni szeretett volna, de mert.
- Ez a gyerek nagyon nincs rám jó hatással. - gondolta magában.
  Puer is valami hasonlót érezhetett, mert úgy ült ott a helyén mint akit megigéztek. Megvakarta az orrát és az ujjain érezte az édes parfümöt. Hagyta, hogy az egész lényét minden érzékszervét csak ez a mámorító illat lepje el eltompítva a külvilágot. Hogy lehet valami ennyire finom? Egy virágos rét esszenciáját érezhette magáénak az egész órán és nem tudott szabadulni tőle. De nem is akart.
  A mai feladat egyszerű volt: ceruzatartó készítése üres mosogatószeresflakonból amit otthonról kellett hozni. A munka gyorsan ment, persze beszédből és nevetgélésből most sem volt hiány. Puer néha oldalra sandított Szoszira, Szolóra pedig vissza rá, hogy hol tart, le van-e maradva hozzá képest. Egyszer csak a fiú leejtette az ollóját, ami pont a lány széke alá esett.
- Várj felveszem én! - bukott az asztal alá a grafitszürke szemű.
Hamar a kezébe akadt a kis piros vágóeszköz.
- Tessék. - nyomta a tenyerébe a tulajnak.
- Köszönöm. - rebegte Puer hálásan. 

- Nincs valakinek egy ragasztója? - kérdezte Szoszi.
- Tessék, használd az enyémet. - adta neki oda a sajátját Pú.
- Óh, köszi. - csicseregte az.
- Nem is kell nekem itt intézkednem úgy látom. - bazsalyogott magában Dév.


  A macskakövek egyre hézagosabbá váltak Puer alatt, ahogy hazafelé tartott az iskolából. Nem tudta megállni, hogy a jobb kezét az orrához ne emelje. Halványan, de még mindig érezte rajta Szolóra illatát. Mélyen beszívta ragaszkodva az utolsó kis molekulájához is. Hamarosan az Arany ember úthoz ért, a már jól ismert nagy fehér házhoz. Bundás már messziről felismerte, vidáman csaholva rohant hozzá.
- Hát szia öreg fiú! - üdvözölte gazdája.
A fekete óriás snaucer megszaglászta, majd végignyalta az egész tenyerét, csak úgy csöpögött belőle a nyál.
- Jaj, Bundás mit csinálsz? Rossz kutya! - próbálta fegyelmezni Pú, aminek az lett az eredménye, hogy a nyakába ugrott nem törődve a gazdija testi épségével.
- Ne ne csináld, ne ugorj rám! Szállj le rólam! Hallod?
Aztán sikerült levakarnia magáról.
- Beléd meg mi ütött? - nézett rá furcsán majd bement a házba.


Másnap Dév úgy gondolta itt az ideje bevetni a haditervet és valamelyik c - s ismerősét megkérdezni, hogy mit tud Szolóráról. A srác választása pont az egyik gyomra, Roxanra esett. A folyosón amikor egyedül találta a fiút kedvesen és mit sem sejtve odament hozzá:
- Szia Roxan? Mi újszág? Rég dumáltunk. - rázott vele mancsot.
- Csá Dév! Igen rég. Nem sok semmi, élek. Veled?
- Velem semmi különös. De az egyik osztálytársadról szeretnék egy pár dolgot megtudni, Szolórának hívják. Tudod ki az ugye?
Roxan kicsit félrebillentette a fejét, bólintott kettőt, majd ezt mondta:
- Persze, hogy tudom. Ilyen nagy göndör haja van, amit folyton dobál.
Dév meglepett arccal így szólt:
- Igen ő az. Te biztos jobban ismered mint én, milyen csaj?
Roxan fenyőzöld szemei gonoszul felvillantak, kezdett összeállni a fejében, hogy mit szeretne Dév.
- Bejön?
- Dehogy, isten ments! - nevetett az. - Az egyik haverom... Na szóval ő szeretné megtudni, hogy mire számítson nála. - bökte ki.
Ekkor a gyom már rögtön tudta, hogy nem az igazat fogja mondani.
- Hát nem sok jóval szolgálhatok a haverodnak. - sóhajtott színészkedve Roxan. - Az a csaj szerintem nem normális.
- Nem? - húzta fel a szemöldökét Dév.
- Nagyon nem. Sokkal jobbat is találhatna nála. Igaz, hogy visszafogottnak néz ki és elsőnek talán értelmesnek tűnhet, de valójában... hát, hogy is mondjam... Nem veti meg egy pali közelségét sem, amolyan kis ribiféle... És ha végre megkapja amit akart utána rögtön más áldozat felé néz nem válogatva a felhozatalban. - vigyorgott kajánul. - Tapasztalatból tudom, mert az egyik spanomnál bepróbálkozott, de miután megvolt neki egyből lekoptatta.
- Hogy micsoda? Úristen! - képedt el Dév, még a szája is tátva maradt. - Ez biztos?
- Anyám, apám életére esküszöm. - tette a szívére a kezét a kávébarna hajú fiú. - Nem hiszed, hogy igazat mondok?
- De, de persze, hogy elhiszem. - hebegte. - Köszi szépen, hogy szóltál. Na mennem kell, szia!
- Szia! Örülök, hogy segíthettem! - szólt elfojtva magában az újra és újra feltörni akaró kárörvendő kacagást.
- Jaj, ezt nem hiszem el. - gondolta Dév. - Hogy lehet valaki ilyen? Szegény Pú! Hogy mondom el most ezt neki... Pedig olyan aranyos lánynak tűnt.


  A nagy mogyorószínű asztalon bögrék rikítottak sárgán, lilán, kéken és pirosan. Középen egy ezüst színű szalvétatartó volt, benne hófehér szalvéták háromszög alakúra hajtva. Az asztalt 4 szék vette körül bíbor széktámlákkal és ülőkékkel. A bejárati kinyílt, Luszita Szolóra lépett be rajta. Hosszú sötétbarna haja a szemébe lógott, így egy elegáns mozdulattal gyorsan hátra túrta. Sietve baktatott végig a hosszú  előszobán aztán a nagy asztalra pakolt egy pár bevásárlós szatyrot. Őt követte Beka az anyukája, aki egy középkorú, de még mindig szép nő volt, sötét hullámos haját kontyba fogva hordta.
- Valami baj van anya? - kérdezte Szolóra.
- Baj? Igen nagy baj van, Apád ma délelőtt beadta a válópert! - fakadt ki zokogásban.
- Hogy micsoda? Az nem lehet! - hitetlenkedett Szoszi. - Honnan veszed ezt?
- Mondta. De úgy is nemsokára jön a papír a bíróságról.
- Ezt nem hiszem el! - kiabálta, majd könnyekkel küszködve szaladt be a szobájába.
  Ott az ágyára borult és a párnájába fúrta szorosan a fejét. Sírt. Hosszú idő óta nem törött már el a mécses nála, de most kész, eddig bírta. A könnyektől nem látott semmit, de nem is akart, szorosan behunyta a szemét és hagyta hogy úrrá legyen rajta a szomorúság és a félelem. Mind ezidáig hitegette magát, hogy nem lesz semmi baj és hogy fő a pozitivitás, de most ez az utolsó reménysugár is szertefoszlott. Ha az apja beadta a válást onnantól nincs visszaút. ÉS mégis ha elválnak akkor ő kivel fog élni? És a húga? Mi lesz a családjukkal? A fájdalom a szívében egyre erősödött, szorult mintha csak valami láthatatlan hurokkal kötötték volna meg. Nem, nem és nem! Miért vele történik mindez? Miért nem lehetne minden olyan mint rég? Miért?