13. rész

 Kezes bárány

    - Dév emlékszel arra a lányra aki mellettem ült?

- Arra a kis göndör hajúra, persze, hogy emlékszem. Honnan ismered?

Puer és Dév alatt csikorogva forogtak a buszkerekek. Ketten kapaszkodtak egy ülésbe olyan tömeg volt az ide - oda rángatózó járművön. 

- Még év elején rám esett a buszon és utána váltottam vele pár szót. Szerintem aranyos lány, mondjuk nem ismerem. Szerinted?

- Ja, szerintem is, helyes kiscsaj. - értett vele egyet Dév, miközben egyre gyanakodóbban figyelte barátját.

Puer réveteg tekintettel bámult kifelé az ablakon. A keze szorosan markolta a kapaszkodót, de az arcán látszott, hogy valahol egészen máshol jár, nem a kettes buszon. Mazsolabarna szemei a semmibe meredtek.

- Bejön?

Dév kérdése visszarántotta a földre a fiút.

- Kicsoda? - értetlenkedett, mint aki nem tudja kiről van szó.

- Hogy, hogy ki hát az a c-s csaj.

- Ja, Szolóra? Hát... - sütötte le kutyaszemeit zavarodottan. - Aha. - nyögte ki végül.

- De tudtam! - nevetett Dév. - ismerlek már mint a rossz pénszt, Pú!!

- Ha, ha nagyon vicces, röhög a vakbelem. - forgatta a szemét.

- Amúgy szerintem összeillenétek. - mosolygott Dév.

- Tényleg? - csodálkozott Puer nem ezt a választ várta volna.

- Persze. - Majd én kinyomozom, hogy ki ez a csaj. - mondta lelkesen Dév. - Tudod vannak a kapcsolataim. - rákacsintott a bal szemével legjobb barátjára.

- Igen tudom, de szerintem nem kéne. Úgy sem lenne nála esélyem. - sóhajtotta lemondóan.

- Dehogyisz nincs! - vágta rá ellentmondást nem tűrően Dév. - Már van is egy ötletem, hogy kit fogok először megkérdezni.


  Az iskola udvara tinédzsereket hívogatóan tele volt padokkal, korlátokkal, bokrokkal és fákkal. Az ősz végére már minden növény csupaszon lengette ágait, a hajnali dér nyomai még látszottak a zöldessárgás füvön. Az egyik padon fagyoskodott a már jól összeszokott lánybagázs: Flammi, Éndzselin, Lumier, Szolóra és Aminika. Nagy ricsajjal voltak, mint mindig és Szoszit faggatták a kézműves szakkörös élményeiről.
- És ott találkoztál azzal a sráccal? - kérdezte Ami.
- Igen, mondom, hogy együtt ülünk, odamentünk hozzájuk a fiúkkal, mert már csak ott volt hely. - magyarázta a göndör fürtös.
- Ez a sors keze! - ujjongott Flammi. - És már tudod, hogy hívják?
- Aha, Astrin Puernek. - mondta halkan vigyázva, hogy meg ne hallja valaki. 

- Hogy, hogy? - képedt el Ami. - De hát az a pali egy nyomorék! Ismerem egy oviba jártunk.
- Nem is. Amúgy meg nem is ismered, oviba, hol van az már? - csattant fel Szolóra, rosszul esett neki ez a megjegyzés.
- Tényleg nem az. Én ismerem és igenis rendes srác. - értett vele egyet Éndzselin. - Nekem meg évfolyamtársam volt.
- Tényleg? - csodálkozott Szolóra.
- Aha. Jó mondjuk annyira nem ismerem. De beszéltem már vele életembe. Szerintem nem rossz, de nekem azért nem kéne. – nevetett.

- Jó mondjuk annyira tényleg nem szörnyű, mondjuk például… - akadt meg a beszédben Aminika. – Mondjuk… Á ez nekem nem megy!

- Nem tudsz rá úgy se semmi jót mondani, ne is próbálkozz! – legyintett Szoszi.

- Jajj, majd mindenképp mutasd meg nekem is én is látni akarom! – könyörgött Flammi.

- Ja és nekem is. – szólalt meg Lumier.

- Persze, majd ha látom mindenképp szólok. – biztosította őket a göndör fürtös lány.

  Puer egyedül ült a folyosón egy padon ölében az angol könyvével. Fehér pólót és kék farmernadrágot viselt, a tekintete egyszerre volt bánatos és ködös. Témazárót írtak, de valahogy sehogy sem volt kedve most tanulni, kósza gondolatai egész máshol jártak. Vajon mit akar megkérdezni Dév? És mégis hogy? Ezeket persze a barátja nem volt hajlandó elárulni. De úgyis feleslegesen strapálja magát az ilyen lányoknak, mint Szolóra már vagy rég van barátjuk vagy nem kíváncsiak a hozzá hasonló szerencsétlenekre, mint ő. Reméli nem csinál semmi hülyeséget, mert nem akarja, hogy mindenki azt higgye, hogy belezúgott Szolórába. Főleg Szolóra ne higgye ezt, mert biztos, hogy megijedne és ha többet nem állna vele szóba lehet, hogy azt nem élné túl. Tapasztalatból tudta, hogy ha az ilyesmi kiderül, akkor annak sosincs jó vége. Valamilyen oknál fogva sosem volt szerencséje a csajoknál, ha közeledni akart egyhez, akkor az rendszerint elmenekült előle. Mégse bírja kiverni ezt a lányt a fejéből, valami van benne, valami különleges és megmagyarázhatatlan abban ahogy ránéz.

  Dév mutatóujjának oldalba bökése ébresztette fel az álmodozásból.

- Juhú! Föld hívja Pút! Jelentkezz! Pú! Itt vagy? Hallassz?

- Persze, persze figyelek, csak elméláztam egy pillanatra. – pislogott.

- Már megint Szolórán gondolkoztál mi? – nevetett.

- Nem dehogyis. – sütötte le a mazsola szemeit Puer.

- Hazudssz! Valld csak be az a csaj teljesen elvette az eszedet!

- Jól van na, beismerem egy kicsit tényleg bejön.

- Háháháhá! Tudtam én engem nem tudsz átverni! Nem is kicsit, szerintem te már most a szerelem elsődleges tüneteit produkálod. – állapította meg.

- Ne hülyíts már Dév, nem vagyok szerelemes! Még ekkora baromságot! Én szerelmes ugyan már viccnek is rossz! – forgatta a szemét Puer,

- Hát nekem ez a világfájdalmasz arc és ezek a nagy sóhajtások valami egész másról árulkodnak. Várj hozok mindjárt egy sztetoszkópot az orvosiból a szíved is túl gyorsan ver! – tette a fülét a fiú mellkasához.

- Jajj hagyjál már! – tolta el magától Dév vigyorgó fejét Pú.

- Szerintem szerezd meg a csajt! – fordult szembe vele.

- És mégis hogy? Tudod nekem a csajozás sosem volt az erősségem. – sóhajtotta.

- Ugyan már nem kell itt semmi nagy trükk, csak dumálj vele, mosolyogj rá a többi meg majd jön magától. – javasolta biztatóan pislogva mélykék szemeivel.

- És mégis miről dumáljak vele?

- Hát csak ilyen általános dolgokról mint a suli vagy kérdezd meg hogy  van ilyenek. Majd én segítek feldobok valami témát, te ráfűzöl aztán majd ő is.

- Oké köszi, hogy segítesz. Akkor majd próbálkozni fogok nála. De szerinted az osztálytársainak nem lesz feltűnő? Eléggé körülveszi őt az a másik 3 fiú, nem is értem, miért pont velem kezdene valamit, amikor ott vannak ők is.

- Jaj ne foglalkozz velük! Ha valamit beszólnak, majd beoltom őket oszt kész. – mondta ellentmondást nem tűrően Dév. – És jobban kéne bíznod önmagadban haver, ha te nem hiszed el, hogy sikerülhet, hogy várod el azt, hogy sikerüljön?

- Igazad van. – bólintott egyetértően a mazsolabarna szemű.

 - Na ugye!

  Másnap szerdán újra szakkör volt a nyolcadik órában. A 10/c-sek már a helyükön ültek amikor jött a két a – s srác. Szolóra megint a gyomrában érezte azt a fura érzést, ami egyszerre töltötte el izgatottsággal és forrósággal. Nem akarta megbámulni őket, ezért hol Puerre, hol az asztalra pillantott. A fiú haja most kócos volt, de mégis valahogy rendezett is egyszerre. A lánynak csak annyi jutott eszébe róla, hogy milyen jó lenne beletúrni, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. A két srác hangos sziasztokkal köszönt aztán Dév fiús szokás szerint mindenkivel kezet fogott, kivéve Szolórával, hiszen ő lány. Őt követte Puer. Szoszi megint az asztal nézte, ezért nem vette észre, hogy hozzá is odament, csak amikor már a kezét nyújtotta neki. Széles mosolyra húzta a száját kivillantva hófehér fogait. Szolóra is a jobbját nyújtotta és kezet rázott vele. Közben Puer nevetett valamiért nagyon mulatságosnak találta a jelenetet. Ilyenkor a kerek mazsolabarna szemek mandula alakot vettek fel, de még így is úgy csillogtak, mint az arany. Vele fogott a legtovább kezet, a lány is kacagott, de nem tudta, hogy miért.  A kis ujjai mintha eltűntek volna a nagy meleg tenyérben. A többiek összenéztek, pislogtak mint hal a szatyorban, nem értették a dolgot. 

- Milyen puha! – gondolta magában Puer.

Mikor elengedték egymást mindkettőjüket kellemes bizsergés járta át. Ezt persze Pork sem hagyhatta szó nélkül:

- Szolóra te milyen lekezelő vagy mostanában!

- Miért? - kérdezte csodálkozva.
- Hát hogy lekezelted itt a Puert is! - szól gúnyosan.
Erre nem tudott hirtelen mit mondani csak a fejét csóválta.
- Ugyan már, Szolóra olyan mint a kezes bárány! - mondta kedvesen Zen.
- Ott a pont! - mutatott rá Szoszi.
Ezt követően egy jó ideig csendben ült és időnként a kézfejére pillantott. Közbe a szíve majd kiugrott a helyéről úgy dobogott. Mosolyogni szeretett volna, de mert.
- Ez a gyerek nagyon nincs rám jó hatással. - gondolta magában.
  Puer is valami hasonlót érezhetett, mert úgy ült ott a helyén mint akit megigéztek. Megvakarta az orrát és az ujjain érezte az édes parfümöt. Hagyta, hogy az egész lényét minden érzékszervét csak ez a mámorító illat lepje el eltompítva a külvilágot. Hogy lehet valami ennyire finom? Egy virágos rét esszenciáját érezhette magáénak az egész órán és nem tudott szabadulni tőle. De nem is akart.
  A mai feladat egyszerű volt: ceruzatartó készítése üres mosogatószeresflakonból amit otthonról kellett hozni. A munka gyorsan ment, persze beszédből és nevetgélésből most sem volt hiány. Puer néha oldalra sandított Szoszira, Szolóra pedig vissza rá, hogy hol tart, le van-e maradva hozzá képest. Egyszer csak a fiú leejtette az ollóját, ami pont a lány széke alá esett.
- Várj felveszem én! - bukott az asztal alá a grafitszürke szemű.
Hamar a kezébe akadt a kis piros vágóeszköz.
- Tessék. - nyomta a tenyerébe a tulajnak.
- Köszönöm. - rebegte Puer hálásan. 

- Nincs valakinek egy ragasztója? - kérdezte Szoszi.
- Tessék, használd az enyémet. - adta neki oda a sajátját Pú.
- Óh, köszi. - csicseregte az.
- Nem is kell nekem itt intézkednem úgy látom. - bazsalyogott magában Dév.


  A macskakövek egyre hézagosabbá váltak Puer alatt, ahogy hazafelé tartott az iskolából. Nem tudta megállni, hogy a jobb kezét az orrához ne emelje. Halványan, de még mindig érezte rajta Szolóra illatát. Mélyen beszívta ragaszkodva az utolsó kis molekulájához is. Hamarosan az Arany ember úthoz ért, a már jól ismert nagy fehér házhoz. Bundás már messziről felismerte, vidáman csaholva rohant hozzá.
- Hát szia öreg fiú! - üdvözölte gazdája.
A fekete óriás snaucer megszaglászta, majd végignyalta az egész tenyerét, csak úgy csöpögött belőle a nyál.
- Jaj, Bundás mit csinálsz? Rossz kutya! - próbálta fegyelmezni Pú, aminek az lett az eredménye, hogy a nyakába ugrott nem törődve a gazdija testi épségével.
- Ne ne csináld, ne ugorj rám! Szállj le rólam! Hallod?
Aztán sikerült levakarnia magáról.
- Beléd meg mi ütött? - nézett rá furcsán majd bement a házba.


Másnap Dév úgy gondolta itt az ideje bevetni a haditervet és valamelyik c - s ismerősét megkérdezni, hogy mit tud Szolóráról. A srác választása pont az egyik gyomra, Roxanra esett. A folyosón amikor egyedül találta a fiút kedvesen és mit sem sejtve odament hozzá:
- Szia Roxan? Mi újszág? Rég dumáltunk. - rázott vele mancsot.
- Csá Dév! Igen rég. Nem sok semmi, élek. Veled?
- Velem semmi különös. De az egyik osztálytársadról szeretnék egy pár dolgot megtudni, Szolórának hívják. Tudod ki az ugye?
Roxan kicsit félrebillentette a fejét, bólintott kettőt, majd ezt mondta:
- Persze, hogy tudom. Ilyen nagy göndör haja van, amit folyton dobál.
Dév meglepett arccal így szólt:
- Igen ő az. Te biztos jobban ismered mint én, milyen csaj?
Roxan fenyőzöld szemei gonoszul felvillantak, kezdett összeállni a fejében, hogy mit szeretne Dév.
- Bejön?
- Dehogy, isten ments! - nevetett az. - Az egyik haverom... Na szóval ő szeretné megtudni, hogy mire számítson nála. - bökte ki.
Ekkor a gyom már rögtön tudta, hogy nem az igazat fogja mondani.
- Hát nem sok jóval szolgálhatok a haverodnak. - sóhajtott színészkedve Roxan. - Az a csaj szerintem nem normális.
- Nem? - húzta fel a szemöldökét Dév.
- Nagyon nem. Sokkal jobbat is találhatna nála. Igaz, hogy visszafogottnak néz ki és elsőnek talán értelmesnek tűnhet, de valójában... hát, hogy is mondjam... Nem veti meg egy pali közelségét sem, amolyan kis ribiféle... És ha végre megkapja amit akart utána rögtön más áldozat felé néz nem válogatva a felhozatalban. - vigyorgott kajánul. - Tapasztalatból tudom, mert az egyik spanomnál bepróbálkozott, de miután megvolt neki egyből lekoptatta.
- Hogy micsoda? Úristen! - képedt el Dév, még a szája is tátva maradt. - Ez biztos?
- Anyám, apám életére esküszöm. - tette a szívére a kezét a kávébarna hajú fiú. - Nem hiszed, hogy igazat mondok?
- De, de persze, hogy elhiszem. - hebegte. - Köszi szépen, hogy szóltál. Na mennem kell, szia!
- Szia! Örülök, hogy segíthettem! - szólt elfojtva magában az újra és újra feltörni akaró kárörvendő kacagást.
- Jaj, ezt nem hiszem el. - gondolta Dév. - Hogy lehet valaki ilyen? Szegény Pú! Hogy mondom el most ezt neki... Pedig olyan aranyos lánynak tűnt.


  A nagy mogyorószínű asztalon bögrék rikítottak sárgán, lilán, kéken és pirosan. Középen egy ezüst színű szalvétatartó volt, benne hófehér szalvéták háromszög alakúra hajtva. Az asztalt 4 szék vette körül bíbor széktámlákkal és ülőkékkel. A bejárati kinyílt, Luszita Szolóra lépett be rajta. Hosszú sötétbarna haja a szemébe lógott, így egy elegáns mozdulattal gyorsan hátra túrta. Sietve baktatott végig a hosszú  előszobán aztán a nagy asztalra pakolt egy pár bevásárlós szatyrot. Őt követte Beka az anyukája, aki egy középkorú, de még mindig szép nő volt, sötét hullámos haját kontyba fogva hordta.
- Valami baj van anya? - kérdezte Szolóra.
- Baj? Igen nagy baj van, Apád ma délelőtt beadta a válópert! - fakadt ki zokogásban.
- Hogy micsoda? Az nem lehet! - hitetlenkedett Szoszi. - Honnan veszed ezt?
- Mondta. De úgy is nemsokára jön a papír a bíróságról.
- Ezt nem hiszem el! - kiabálta, majd könnyekkel küszködve szaladt be a szobájába.
  Ott az ágyára borult és a párnájába fúrta szorosan a fejét. Sírt. Hosszú idő óta nem törött már el a mécses nála, de most kész, eddig bírta. A könnyektől nem látott semmit, de nem is akart, szorosan behunyta a szemét és hagyta hogy úrrá legyen rajta a szomorúság és a félelem. Mind ezidáig hitegette magát, hogy nem lesz semmi baj és hogy fő a pozitivitás, de most ez az utolsó reménysugár is szertefoszlott. Ha az apja beadta a válást onnantól nincs visszaút. ÉS mégis ha elválnak akkor ő kivel fog élni? És a húga? Mi lesz a családjukkal? A fájdalom a szívében egyre erősödött, szorult mintha csak valami láthatatlan hurokkal kötötték volna meg. Nem, nem és nem! Miért vele történik mindez? Miért nem lehetne minden olyan mint rég? Miért?