12. rész

A bocsánatotokért esedezem amiért csak most tudtam új részt hozni, de mostanában nagyon összegyűltek a felhők az életembe és ez az írásomon is mg fog látszani. Eléggé alkotói válságba is voltam, nem tudtam egyszerűen írni. Ebben a fejezetben Szolóra életét veszem górcső alá, jó olvasást! 

A kézműves szakkör

    A tankönyvek és füzetek tömkelege feküdt szanaszét Luszita Szolóra ágyán. Szoszi pedig a tudáshalom közepén hangosan skandált egy latin verset:

- Sponte sua carmen numeros veniebat ad aptos et quod temtabam scribere, versus erat. 

Maga Ovidius is megirigyelhette volna ezt a versmondást olyan lelkesedéssel ismételte újra meg újra ezt a két sort. A latint mindig is jobban kedvelte mint az angolt, pedig még csak 2. éve tanulta. 

  Ajtócsapódást hallott az előszobából. Pontosan tudta, hogy ez mit jelent és félelemmel töltötte el. Az apja hazajött. Már nem mintha félt volna tőle, sokkal inkább attól amit a megjelenése okozott. 

- Már megint hol jártál? - kérdezte tőle Szolóra édesanyja Beka, indulatosan csengő hangon.

- Mi az, hogy hol jártam? A boltba, mert te soha nem vagy képes egy boltba se lemenni, mindent nekem kell csinálnom ebben a házban! - kiabálta Drom. 

  Szolóra már a fülét fogta, hogy ne hallja az újabb kitörő veszekedést. Ez pedig már így ment hosszú hetek óta. A latin tanulásból ismételten nem lesz semmi, ilyen zajban nem lehet rendesen odafigyelni. Régi jó barátját, a fülhallgatóját kapta elő, ilyenkor nem lehet mást csinálni, mint kizárni mindent és csak zenét hallgatni jó hangosan.

http://www.youtube.com/watch?v=St1X7UiMA9w

A szülei mindig azt szajkózták egymásnak, hogy el akarnak válni, főleg az apja.
- Úgy se fognak! - ismételgette magában Szolóra miközben göndör fürtjei bánatos szürke szemeibe lógtak. - Nem lesz itt semmi! Fő a pozitív hozzáállás! Minden rendbe lesz, majd helyrejönnek a dolgok, addig is meg ki kell bírni valahogy.
  De a dolgok nem látszottak helyre jönni, sőt egyre rosszabbra fordultak. A veszekedések éjszaka is folytatódtak, Szoszi aludni se tudott miattuk, csak forgolódott az ágyban és másnap kialvatlanul ment iskolába. Az apja külön aludt a nappaliban a rekamién. De a lány még mindig nem akarta elfogadni azt, hogy a szülei elidegenedtek egymástól. Mélyen eltemette magában ezt a gondolatot, ketrecbe zárta, mint valami veszélyes vadállatot és nem engedte kitörni. A zenehallgatásba és az olvasásba menekült inkább csak, hogy ne hallja a szülei átkozódását, szitkozódását.
  Az iskolában igyekezett mindig mosolyogni, ahogy szokott mindenhez jó képet vágni. A keserű valóságról, az álarc mögé rejtett szomorúságról, csak a legjobb barátnője Flammi tudott. Ő mindig látta rajta, ha valami nem volt rendben, előle nem tudott soha elrejteni semmit. Flammi természetesen, mint legjobb barátnőjének kötelességének tartotta Szoszit támogatni és felvidítani.
- Minden rendben van? - kérdezte tőle aggódva szünetbe a folyosón.
- Hát az túlzás azért, hogy minden rendben, de jól vagyok. - válaszolta csüggedten Szolóra.
- Mi van otthon? - faggatta tovább Flammi.
- Hát semmi, csak a szokásos veszekedés amiből már rohadtul elegem van. - mondta miközben a földet bámulta, nem bírt a barátnője szemébe nézni, mert tudta, hogy abból mindent kiolvashat.
- Jajj gyere ide! - ölelte át a szőkésbarna hajú lány, jó szorosan. - Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz meglátod.
- Hát szeretném ezt hinne, de minden csak rosszabbodik és nem javul. - súgta el - elcsukló hangon Flammi hátán, majd kibontakozott az öleléséből.
- Hé, te vagy az örök optimista, nem én. Ha már te is ilyeneket mondasz, akkor mi lesz? - kérdezte felháborodva.
- Hát nem tudom. - rázta a fejét Szoszi.
  Még aznap délelőtt az osztályfőnökük egy különös dologgal állt elő: ugyanis az idén először az iskolában indul kézműves szakkör ahova bárki jelentkezhet, bármilyen évfolyamból. A szakkör egy héten kétszer volt esedékes: hétfőn a hetedik órában és szerdán a nyolcadikban. Szolóra fontolóra vette a dolgot. Mostanában úgy se nagyon tudott kikapcsolódni suli után, haza meg nem akart menni veszekedést hallgatni. Amíg a szakkörön van, addig legalább valami értelmeset csinál. Sose volt valami hatalmas kézügyessége, szóval lehet, hogy még tanulna valamit is belőle.
- Flammi, te nem akarsz menni? - kérdezte barátnőjét.
- Nem, amúgy sincs rá időm és hétfőn nekünk hetedikbe német van.
- Ja, értem. Én szerintem megyek, úgy is érdekeltek mindig is az ilyen kézimunkás dolgok, csak valahogy eddig sosem szakítottam időt az ilyesmire. - ismerte be Szolóra.
- Rendben menj csak! - biztatta Flammi.
- Na, akkor kit írhatok fel? - kérdezte N. Mary.
Először Szilefin jelentkezett,  aztán Zen, majd Szolóra és végül Pork. Róla annyit érdemes megjegyezni, hogy egy nagy darab, vörös hajú szemüveges srác, aki általában sokszor csapja a szelet minden lánynak, de egyénként még nem volt egyetlen barátnője sem.
  A másnap pont egy szerdai nap volt, így kezdetét is vehette nyolcadik órában az első kézműves szakkör. A tanulókat a 17 - es terembe invitálta egy igen kedves szakállas öreg bácsi, aki történetesen a rajz tanáruk volt.
- Már megint ez a szám... - gondolta Szolóra.
Odabent a padok össze voltak tolva egymással szemben. Szám szerint mindig 2 - 2 alkotott egy négyes tömböt szépen összetolva egymás mellé, tehát egy csapatban 8 ember ült.
  Zen, Szilefin, Szolóra és Pork együtt kerestek helyet maguknak, mint a 10. c képviselői. Már nem volt túl sok szabad szék és minden asztal négyesben ült valaki. Aztán az ablak mellett megláttak 4 helyet egymással szemben, a másik 4 már foglalt volt.
- Gyorsan fogaljuk be azt a két padot ott! - javasolta Pork.
Szoszi, Szili és Zen egyetértően bólintottak. A másik négy helyen szintén fiúk ültek, kettő szemben, kettő pedig háttal nekik. Az első kettőről a lány rögtön meg tudta állapítani, hogy kilencedikesek, mert felléptek a csacsiavatón. A másik két srác is megfordult, hogy lássák kik akarnak társulni hozzájuk. Az egyikükben pedig Szolóra felismert valakit. Oldalra fésül barna haj és nagy mazsolabarna kutyaszemek. Igen, ez az a 10. a - s akire még szeptemberben ráesett a buszon! Ő is jelentkezett erre a szakkörre? Ki se nézné belőle. Észre se vette, hogy akaratán kívül is mennyire megbámulta a fiút. Mellette egy sötétebb barna hajú, hosszúkás arcú, mélykék tekintetű srác ült, Szoszi a nevét neki sem tudta, de azt biztosra vette, hogy ő is a - s.
  Puer egy rég nem látott kedves ismerősét vélte felfedezni a gesztenyebarna fürtök mögött.
- Ez a lány még csinosabb, mint mikor utoljára láttam. - Remélem még emlékszik rám.
- Remélem még nem felejtett el. - közeledett felé Szolóra.
- Szia! - köszöntötte széles mosollyal az arcán Puer.
- Szia! - mondta meglepett örömmel Szoszi, majd beült a fiú mellé. - Hát te is feliratkoztál ide?
Különös forróság járta át az egész  testét, érezte ahogy az arca lángba borul. Ki ez a srác és miért lett ennyire izgatott tőle?
- Aha, jó bulinak tűnt, virágcserép készítés, barkácsolás ilyeneket úgy se tudnék otthon megcsinálni. - válaszolta Puer miközben lóbálni kezdte a lábát a pad alatt.
" Beült mellém lehet, hogy bír engem?" futott át az agyán.
  A többi fiú is mind helyet foglalt, Szoszitól jobbra Pork, vele szemben Szilefin és mellette Zen fogalt helyet. Jobban örült volna ha kettejük közül valaki ült volna inkább mellé, és nem a bamba tekintetű, mindig a semmiről is órákig dumáló Pork.
  Miután mindenki helyet foglalt kezdetét is vehette a kézműves szakkör óra.
- Szervusztok! Engem Pötty Nóbelnek hívnak és én fogom nektek tartani a kézimunkás szakkört. Nagyon örülök neki, hogy mutatkozzon be a többieknek és mondja el, hogy miért iratkozott be ide. Majd minden csoport fog választani magának egy nevet is.
  Nóbel bácsi szépen végigment minden asztalon. A mi csapatunk, csak annyiban volt más a többitől, hogy amíg a többinél többségében lányok ültek, itt addig 7 fiúból csak egy személy képviselte a gyengébbik nemet az pedig Szoszi volt. Először a két kis kilencedikes mutatkozott be, majd Puer barátja kezdett bele kissé bátortalanul a mondókájába. A fiú kicsit selypített mindig is kiskora óta és bizonyos szavakat nehezen tudott kimondani általában.
- Engem Sáji Dévnek hívnak, a 10. a - ból jöttem és azért jelentkeztem erre a szakkörre, mert... ö ... mert nagyon szeretném ha lenne kézügyességem. - sütötte le mélykék szemeit zavarában.
- Miért egyébként nincs? - kérdezte a tanár úr.
- Hát nem annyira van, vagyis hogy ... van is egy kicsit meg nincs is. Tetszik érteni ugye?
- Persze, értem. - nevetett Nóbel. - Na üljél le fiam és mutatkozzon be melletted az a zöld felsős fiatalember is.
A megszólított lassan és óvatosan felállt, mazsolabarna tekintetét a tanító bácsira emelte és lágy, de mégis férfias hangján így szólt:
- Astrin Puer vagyok és én is a 10. a - ból jöttem és azért jelentkeztem erre a szakkörre, mert szeretném fejleszteni a kézügyességemet és mindig érdekeltek a saját kézzel készített dolgok is.
- Milyen aranyos neve van. - gondolta magában Szoszi, aztán rádöbbent, hogy a következő aki beszélni fog az ő lesz.
- Rendben köszönjük Puer. És melletted azt a sárga felsős lányt, hogy hívják?
A fiú leült, Szolóra pedig kihúzta magát, mint egy valóságos hercegnő, jelentőségteljesen felállt, majd csilingelő madárhangján csicseregte:
- Luszita Szolóra vagyok és a 10. c - ből jöttem. Azért jelentkeztem erre a szakkörre, mert szeretem a kreatív dolgokat, a kézzel készített tárgyakat. Ja meg azért is, hogy ne unatkozzak otthon, itt legalább csinálhatok valami hasznosat is.
- Milyen ritka szép neve van... - hallgatta érdeklődve a bemutatkozást Puer.
A lány sietve visszahuppant a helyére, hogy átadja a szót a hatalmas Porknak, a szőke Szilefinnek, majd a kis Zennek.
  Miután minden diák bemutatkozott a 17 - es teremben, Pötty tanár úr azt mondta nekik, hogy minden csapat válasszon magának egy nevet.
- Na, mi legyen a nevünk? Valami ötlet? - nézett körbe a fiúkon Szolóra.
Mindenki mély gondolkodásba esett, csak úgy kattogtak a fogaskerekek a fejekben. Elsőként Szilefin szólalt meg:
- Tudom már! Legyünk Ügyes kezűek!
- Ügyes kezűek? Ó, jó hogy nem már Fürge ujjak! - humorizált Szoszi az ujjaival zongorázva.
A többiek dőltek a nevetéstől.
- Igen Szolórának a kis fürge ujjai ki tudja megint hol jártak! - szólt a szemöldökét húzogatva Pork.
- Nem ott ahol gondolod! - vetett rá egy gyilkos pillantást a lány, grafitszürke egérszemei csak úgy szikráztak. - Azt javaslom koncentráljunk inkább a feladatra.
Hogy fog kibírni ő egy héten kétszer 45 percet ennyi fiú között?
- Lehetnénk Bad boys is. - javasolta Dév.
- És akkor én is boy leszek, vagy mi? - rökönyödött meg az ötlettől Szoszi.
- Hát akkor Bad boys plussz egy girl leszünk. - módosította a nevet Dév.
- Bad boys plussz egy girl! - fogta a fejét nevetve Puer. - Inkább találjunk ki valami mást, jó?
- Jó, akkor hallgatlak Pú, mi a nagy ötleted? - kérdezte a barátja.
- Hát... Hagyj gondolkodjam... - vette fel a gondolkodó ember mimikáját.
A plafont kémlelte, mintha lenne ott valami, miközben a hüvelyk és a mutatóujjával az állát fogta.
- Á, tudom már! - csapta össze a tenyerét. - Legyünk mi a Nyolcas Fogat! Úgy is nyolcan vagyunk.
- Ez jó! Nyolcas fogat! - ujjongott Szoszi.
- Igen ez remek ötlet! - ismerte el Zen.
- Hát, lehetne jobb is. - forgatta a szemét Pork.
- Akkor halljuk a te ötletedet, te nem is mondtál még semmit. - nézett rá Szili szúrósan.
Erre a fiú már nem tudott semmit mondani, belefulladt a szó.
- Szerintem is jó lesz, amit Pú mondott. - helyeselte Dév.
- A kilencedikesek is egyetértenek vele? - kérdezte Puer a másik két fiút, akik mind ezidáig csöndben voltak.
- Igen. - vágta rá egyszerre a szőke és a fekete hajú, sötét bőrű srác.
- Rendben, megvan a név, írjuk föl egy papírra. - vett elő tollat és füzetet Zen.
  Az első mű amit el kellett készíteniük a diákoknak az egy egyszerű origami daru volt. Pötty bácsi mindenkinek adott színes lapot és már kezdődhetett is a hajtogatás.
- Ja ez jó, ez az aminek ha meghúzod a farkát akkor verdes a szárnyával! - jegyezte meg Dév.
Az asztal nevetésben tört ki.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - nézett rá meglepődve Zen.
- Nagypapómmal sokat hajtogattunk ilyeneket, anno. - magyarázta Dév.
A daru alapja szépen formálódott ki a kezük alatt a tanár utasításainak segítségével. Először négyzet alakú papírból lett még kisebb négyzet alakú batyu, majd ez egy fura rombusz lett, ami persze Szolórának sehogy se akart megszületni.
- Á, kész én feladom, ezt nem nekem találtál ki! - tette az asztalra csüggedten az össze - vissza hajtogatott papírt.
- Várj, hagyj segítsek! - nyúlt érte segítőkészem Puer majd egy - kettőre elkészítette belőle azt a szétnyíló virághoz hasonló alakot, amit kellett.
Szolóra tátott szájjal, csillogó szemekkel nézte. Milyen ügyesen dolgozik, mint aki világéletében darumadarakat hajtogatott. És az övét csinálja, nem a sajátját, hanem az övét! Milyen rendes tőle. Az égiek küldték utána ezt a srácot vajon? Vagy csak ezt az egészet mind álmodja?
  Puer kedvesen visszaadta a már majdnem kész origamit Szoszinak:
- Tessék, innentől szerintem már egyedül is menni fog. - hajoltak közelebb hozzá a mazsolabarna szemek.
- Nagyon köszönöm szépen. - húzta aranyos mosolyra a száját és óvatosan elvette a remekművet, majd visszanézett újra a fiúra.
- Igazán nincs mit. - viszonozta a mosolyt a srác és most őt futotta át a forróság a feje tetejétől egészen az ujja hegyéig. A munka továbbra is vidáman folyt, a fiatalok viccelődtek, kacagtak.
- Sikerült, megcsináltam! - örvendezett Szolóra kezében tartva a kész darut. - De, hogy a nyavalyába repül ez az izé?
- Itt kell megfogni a nyaka alatt az egyik kezeddel, aztán a másikkal huzogassd a farkát és verdess a szárnyával. - mutatta a magáén, küszködve az s betűkkel Dév.
- Tök jó, húzogatni kell a farkát! - röhögött Pork.
- Tényleg mozog a szárnya! Azta! - csodálkozott Szilefin.
- Repülök! - nevetett Szoszi röptetve a madarát.
- Én is! - verdesett Puer a lány felé. - Tök jó játék. Milyen menő már a farkát kell húzogatni!
- Ezzel szerintem elleszünk egész nap! - állapította meg Szolóra. - Visszamentem az óvodába.
De nem csak ő az összes tini újraélte a kisgyerekkorát néhány perc alatt. A sok szárnyaló origami daru csakugyan suhogtak, mintha igazi madarak lennének.

11. rész

  Mivel most szünet van gyorsan tudtam új részt hozni, mert több szabadidőm volt. Ebben a fejezetben Éndzselin és Zen kapcsolata kerül a középpontba... Olvasd el és komizz, hogyha tetszett! :)

Nyelvtan házi

   Csípős októberi hideg járta át minden porcikáját Zennek, ahogy a főbejáraton kilépett. Egy újabb unalmas nap következett, a ború és a közönyösség keverékével. Az iskolában leült a szokásos narancsszínű folyosói székek egyikére. Még senki nem volt ott a közelben az osztályából. A táskájából előkotort egy vastag regényt és azt kezdte el bogarászni, hogy addig se unatkozzon. Gesztenyebarna tekintete gondosan pásztázta a lapokat. Annyira belemerült a könyv olvasásába, hogy észre se vette amikor odament hozzá két fekete bőrkabátos osztálytársa. 

  - Szervusz Zen! - a fiú összerezzent, ijedten csapta össze a könyvet Ben negédeskedő hangjának hallatára.

Roxan is hasonlóképpen üdvözölte, kezet ráztak vele, mintha csak a legjobb haverjuk lenne. De már ekkor sejtette, hogy ennek a két gyomnak valami hátsó szándéka van, mert akkor szoktak ilyen tenyérbemászóan és feltűnően kedvesek lenni. A feltételezése pedig nem is volt alaptalan.

- Mi van veled, hogy vagy? - tudakolta tőle vigyorogva Ben.
- Megvagyok köszi. - válaszolta rezzenéstelen arccal.
Közben pedig ezt gondolta: Hát igen eddig remekül elvoltam, amíg ide nem toltátok a képeteket!
- Mit olvasol? - kérdezte kíváncsian Roxan, miközben felkapta a vaskos kötetet, majd végigpörgette a lapokat. - Úristen mi ez?
Zen ijedten utána kapott volna utána, de nem érte el.
- Regénynek hívják.
- Add már neki vissza, úgy se kell az neked! - szólt rá a haverjára Ben, majd sötét tekintetét a kis Zenre szegezte. - Ugye csináltál nyelvtan házit?
- Kibújt a szög a zsákból! Úgy tudtam, hogy csak a leckém kell nekik! - futott át a srác agyán.
Kiábrándultan nézett fel Benre, majd ezt mondta:
- Persze, hogy csináltam.
- És ide is adod? - ült be mellé a hegyomlás méretű Roxan, megvillantva hófehér fogait.
Zen megcsóválta a fejét.
- Na légyszi, add már ide! - kérlelte a másik. - De hát spanok vagyunk!
- Most nem, egyszer az életbe csináld meg magadnak. - kerülte a kutyaszemeket.
- Jaj Zen ne csináld már! - kezdte simogatni a hátát Roxan. - Tudod, hogy mi hülyék vagyunk a nyelvtanhoz, na légyszi add már ide...
- Nem adom, hagyjál már! - szólt kicsit indulatosabban, miközben próbált kivetkőzni a nagy, hosszú majomkarok közül.
- Addig úgy se hagyunk békén, amíg ide nem adod! - túrt a hajába Ben a fiúnak.
  A távolban feltűnt egy kis piros kabátos, kontyba fogott dióbarna hajú, mogyoróbarna szemű lány. Maga volt a megtestesült elegancia. Meglátta Fox két talpnyalóját, ahogy piszkálják szegény Zent.
- Már kora reggel kezditek a melegeskedést, ráadásul még csak nem is egy súlycsoportban levőkkel? Na, majd adok én nektek! - bosszankodott magában.
Határozott léptekkel az osztálytársai előtt termett, már a mozdulataiból látszott, hogy nincs jó kedvében. Ben épp akkor csípett bele Zen karjába, Roxan a fülét piszkálta. Elég megdöbbentő látványt nyújtottak így hárman, Éndzsi már épp azon gondolkozott, hogy nem olvadt el alattuk a szék. Amikor meglátták a lányt, a gyomok elvigyorodtak, Zen pedig fülig vörösödött és egy sziát rebegett.
- Hello Éndzs! Gyere csak elférsz még itt mellettem szorítunk neked is helyet! - váltott vissza újra hízelkedő hangra Ben.
- Sziasztok! - köszönt nekik.
- De ő nem szeretne melléd ülni. Ugye Éndzselin? - kérdezte Zen.
- Eltaláltad nagyon nem szeretnék. - mosolygott a lány, látva Ben egyre torzuló arckifejezését. - Kicsit korán van még a meleg pornóhoz nem gondoljátok?
A gyomokba szorult a szó, úgy meglepődtek Éndzselin pimasz kérdésén, nem szokott ő egyáltalán ilyen lenni.
- Most be letettek oltva! - nevetett Zen.
- Te csak hallgass Benivolénsz, inkább add ide a házidat, mielőtt kihozol a sodromból! - rivallt rá Roxan.
- Már mondtam, hogy nem adom oda szálljatok le rólam végre! - sziszegte idegesen.
- Nem leszünk így jóba! - fenyegette az ujjaival Ben, miközben a másik még jobban összekócolta a haját.
- Jaj hagyjátok már békén! A házit meg egyébként is otthon kell megcsinálni, azért házi feladat! - védte meg a barátját Éndzselin.
- Jól van, nem bántom a pasidat, de akkor add oda te a nyelvtant! - állt fel a helyéről Ben.
- Oké. - nyúlt a táskájába a füzetéért Éndzsi.
- Nehogy odaadd neki! - tiltakozott Zen.
- Sshh! Hallgass! - csitította Roxan.
A lány lemondó arccal Ben kezébe nyomta a leckét. aki egyből kedvesebben szólt hozzá:
- Köszönöm szépen Éndzs. Majd valahogy meghálálom. Holnap este megfelel?
A lány erre nem válaszolt, csak a szemét forgatta és legyintett egyet. Zen szeme szikrákat szórt. Roxan felállt és kacarászva elindult a haverjával egy megfelelő helyet keresni a házi másoláshoz.
- Miért adtad oda nekik? - tudakolta a fiú.
- Azért, hogy ne bántsanak, te nagyon hülye. - korholta ironikusan Éndzselin. - Amúgy is rossz az egész, a fele még kész sincs, szóval nem sokra mennek vele, mikor kettes vagyok nyelvtanból!
- Ez rendes tőled, köszi. - csillogott a tekintete Zennek. - Remélem, akkor nem téged fog felszólítani Fűzfai, mert ha rájön, hogy ugyanolyan a házid mint nekik, akkor az elég kellemetlen.
- Igazán nincs mit. - válaszolta tágra nyílt szemekkel. - Majd akkor gyorsan átköltöm az enyémet, csináltam már máskor is ilyet. Egy kis stand up comedy mindig jól jön!
Éndzselin arca lassan vörösebb színt vett fel, mint a kabátja.
- Ja. - mosolygott Zen.
Vajon miért jön mindig zavarba amikor ez a lány a közelében van? Hiszen már több mint egy éve ismeri, de mostanában kezd valahogy másképp nézni rá. Lehet, hogy megkedvelte?
  A fiút Szolóra, Flammi, Szilefin és Lumier érkezése zavarta meg az elmélkedésben. Aztán feltűnt újra Roxan is, akiben még volt annyi gerinc, hogy visszahozta Éndzselin füzetét.
  A nyelvtan óra a megszokott módon vette kezdetét. Fűzfai tanár úr méltóságteljes, tekintélyt parancsoló külsejű ember volt. Magas termete, kopaszodó halántéka és folyton a tanulókat fürkésző magabiztos tekintete is mind erről árulkodtak.
- Hol a hetes? - mennydörögte mély hangján.
Mindenki egymásra nézett, gőzük se volt arról, hogy hol tartanak a névsorban. Fűzfai tanár úr felnyitotta a végzet naplóját és a következő neveket olvasta ki belőle fennhangon:
- Köld Ben és Lar Éndzselin!
- Micsoda irónia, hát komolyan mondom ezt nem hiszem el! - ugrott ki gyorsan Éndzsi a padból.
De Ben se volt ám rest, pattogott mint a gumilabda ki a táblához. Ránézett a lányra, elvigyorodott és rákacsintott. Fox és Roxan hangosan röhögtek, Zen gesztenyebarna tekintete elsötétült a féltékenységtől.
- Jelentést kérek! - parancsolt rá a hetesekre a magyar tanár.
Jobb híján Éndzselin szólalt meg remegő hangon:
- Tanár úrnak tisztelettel...
- Ácsi, ácsi! - vágott közbe Fűzfai. - Előbb mond nekik, hogy osztály vigyázz, hát nézd már meg hogy állnak!
A lány nagy levegőt vett és keményen parancsolta:
- Osztály vigyázz!
- Ez igen! - mosolygott a tanár.
- Tanár úrnak tisztelettel jelentem az osztály létszáma 20 hiányzik... - gyorsan végignézett az embereken. - Bob Pork és Meicsi Fórián.
- Neked is hiányoznak? - érdeklődött a szemöldökét húzogatva Fűzfai.
- Persze. - forgatta a szemét Éndzselin.
- Jól van akkor, köszönöm, fogaljatok helyet! - ült a székébe.
  Miután minden 10. c - s helyet fogalt az első feladat a házi ellenőrzése volt. Köztudott, hogy kedves Fűzfai tanárúr nagyon jó érzékkel tudta kiszúrni azokat a rendetlen egyéneket akik nem csináltak leckét vagy csak lemásolták azt. Halálos  csend telepedett az osztályra. Mindenki feszülten várta, vajon most kit tisztel meg azzal, hogy ismertesse a munkáját.
- Kedves Vold Roxan! Mi volt mára a házi feladat?
- Hát... - kezdte erősen lapozni a füzetét a kávébarna hajú srác. - A szöveg szerkezetéről kellett vázlatot írni saját szavainkkal.
- Akkor halljuk, mit sikerült alkotnod.
- A szöveg szerkezete. - olvasta alig érthetően és hadarva. - Az előfeltevés: Logikai kap., ezek előismeretek...
- Logikai micsoda? - kérdezte meghökkenve a magyar tanár. - Hangosabban és artikulálva olvasd, mert így semmit nem érteni az egészből.
Éndzselin közbe a tenyerét dörzsölgetve bazsalyogott, érezte ez jól kezdődik.
- Logikai kapcsolat, ezek előismeretek, amiket saját tapasztalatainkból tudunk. Pl.: Anya ma délután vásárolni megyek.
Erre az anya: Az asztalon ott a pénz.
Bennfoglalás: Csak a beszélők tudják miről van szó a többiek nem. Megértése függ a helyzettől.
- Ennyi? - csodálkozott a tanító úr. - És a deixisről nem írtál semmit?
- Arról is kellett? - fogta a fejét Roxan.
Fűzfai a fejét csóválta:
- Mellesleg hát barátom, ez elég kevés is lett, meg annyira nem is volt vázlat. De azért nézzünk egy másik versenyzőt is hátha ő jobban tudja. Itt van nekünk például a gyönyörű szépséges Benünk, hát már csak meghallgatjuk!
Éndzselin és Zen visszafojtották az újra feltörő nevetést. A felszólított srácnak arcán, mint rémület sápadt el a jókedv, vastag ajkai tágra nyíltak. Kapkodva nyitotta ki a füzetét és remegő hangon olvasta fel ugyanazt, amit Roxan. Fűzfai tanár úr arckifejezése közben egyre torzult a végére már egészen úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.
- De hiszen ez a felelet egy az egybe olyan volt, mint a Roxané! - szólt mérgesen. - Mélységesen csalódtam benned kedves Ben, mélységesen! A házi feladat azért van, hogy otthon írjuk meg, nem pedig azért, hogy egymásról másoljuk le! Ráadásul a hülyeséget! Még Roxantól elmegy ez az övön aluli összecsapott házi, de tőled sokkal többet vártam volna el.
Ben képéről remekül le lehetett olvasni a rémület, a düh és a szomorúság keverékét. Szemét lesütötte, karját ökölbe szorította a haverjával együtt. Megsemmisülve várták a végítéletet, míg hőseink szája sarkában kárörvendő mosoly bujkált. Szolóra és Lumier már a hasukat fogták a nevetéstől.
- Megérdemelnétek, hogy mindkettőtöknek bevágjak egy jó kis egyest. - folytatta a prédikációt az ujjaival fenyegetőzve Fűzfai. - De most inkább úgy döntök, hogy a következő órán mind a ketten számot adhattok a tudásotokról! Nem kaptok kegyelmet, abban biztos lehettek. Bármit megkérdezhetek, amit eddig vettünk ebben az évben.
 A két gyom kikerekedett szemmel néztek össze és remegtek, mint a nyárfalevél. De nem csak ők Zen és Éndzselin is megkeresték egymás tekintetét, hogy megint összemosolyoghassanak. Az erőskezű, kegyetlen tanító úr elégedetten dőlt hátra a székében és belekezdett a mai óra anyagába.

10. rész

    Bocsánatotokért esedezem amiért nem tudtam ilyen sokáig új részt hozni, de a suli nagyon húzós és összejött mostanában egy pár dolog. Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!

Beteglátogatás

   A pulzusszám emelkedett, szívverés gyorsult. Szilefin ébredezett a lidérces álomból. Lezárt szemhéja olykor megrebbent, a kezeit ökölbe szorította és nagyokat sóhajtott. Minden erejével próbálta magát kiszabadítani a rémes képek utolsó foszlányaiból, de azok pókhálókként ragaszkodtak hozzá. Végül sikerült letépnie őket magáról és kinyitotta zafírkék szemeit. A látása nem volt tiszta, mert égette a napfény, hunyorognia kellett. A feje zavarosan zsongott, a szeme könnybe lábadt. Nyögött egyet, amire a közelben felfigyelt valaki. Halványan, de még mindig érezte az anakonda szorítását, a szörnyű légszomjat, a halálfélelmet. Mégis csak jó hely ez a kórház, mert itt legalább nincsenek kígyók. 

- Hát felébredtél? - hajolt az ágyához egy vörös hajú nővérke, majd megfogta a homlokát.

A keze jéghideg volt.

- Még mindig van egy kis lázad. - állapította meg. - Innod kéne valamit, hogy kiszáradj itt nekem.

Ebben tökéletesen igaza volt, Szilefin torka már pergamenszárazra száradt, mert csak a száján kapott levegőt. 

- Tessék. - nyomott a kezébe egy fehér műanyagpoharat.

A fiú nehézkesen felült az ágyon és nagyokat kortyolt a hideg vízből. A torkába égető fájdalom mart.
- Enned is kéne, várj mindjárt jövök és hozom az ebédet.
- Ebédet? - gondolta magában Szilefin. - Már ebéd idő lenne? Tovább aludtam mint hittem.


 Eközben a 10. c - ben már mindenki arról beszélt, hogy vajon mi lesz szegény Szilivel. Volt aki sajnálta és akadt olyan is aki csak röhögött és ezt mondta: Úgy kell neki! A barátai természetesen mind kivétel nélkül aggódtak érte. Zen kapott egy újabb fülest, mi szerint Szilefin kórházban van és magas a láza.
- Oda kell mennünk! - indítványozta Flammi.
- Még szép az a minimum, hogy meglátogatjuk! - bólogatott Lumier.
- Ja, úgy is csak 6 óránk van majd hazamegyünk a kettessel. - szólt Zen.
- Én is pont így gondoltam. - helyeselte Éndzselin.
- Még jó, hogy a közelben van a kórház! - rikkantotta Szolóra. - Az már más dolog, hogy utálom a kórházakat. 2 perc alatt ott leszünk. Szegény, biztos unatkozik ott egyedül!
- Majd mi felvidítjuk! - mosolygott Flammi. - Én úgy is mindig feldobom a hangulatot.
- Hát az biztos! - nevetett Szoszi.
  A folyosón ekkor megjelent egy középszőke, sápadt bőrű, világító türkizkék szemű srác. Valami különös hideg járta végig Lumiert ahogy meglátta, majd úgy kezdett fújtatni rá, mint egy dühös kis póni.
- Brrr... Kirázott a hideg. - borzongott Szolóra. - Lumi neked meg mi bajod?
A lány suttogásra fogta a hangját:
- Ez a pali Fox haverja. Még az évnyitó utáni nap reggel találkoztam vele. Tudod akkor halt meg szegény Mandula és ő meg az a másik végig ott röhögtek rajtam meg mutogattak rám.
- Majd adok én nekik, tudják kivel szórakozzanak! - csattant fel Szoszi.
- Ne is foglalkozz velük, sok hülye barom. - mondta Éndzselin miközben a távolodó srác után mutatott.
- Komolyan mondom ez még Foxtól is rondább! - jegyezte meg Flammi. - Ugyanolyan sötét kisugárzása van mint Foxnak, csak úgy árad belőle a melegség!
- Az tuti! - nevetett Lumier.
- Amúgy nem tudjátok, hogy ki ez a gyerek? - kérdezte Zen. - Eddig még sose láttam itt.
- Gusztom sincs és én sem. - válaszolta Szoszi.
- Ja én se láttam még. - szólt Lumier. - Lehet hogy kilencedikes?
- Lehet. - mosolygott jelentőségteljesen Flammi. - Ezek szerint akkor Fox a kisebbekre bukik!
Ezen jót kacagtak.
  A hatodik óra csigalassúsággal telt el.
- Végre csöngettek! - pattant fel Flammi.
- Vigyázz Szilefin mert jövünk! - rikkantotta a mellette lévő padban Éndzselin.
A fizika leckét már le sem írták úgy rohantak ki az ajtón mind az öten.  A főbejáratnál egymást taposva tolongtak mind a többi gyerekkel együtt. Odakint már kisütött a nap, finoman melegítette az arcukat. A kórházhoz vezető út megrövidítése érdekében a susnyáson keresztül vágtak át. Nem zavartattá magukat egy kis gazzal meg sárral.
Az épület előtt Szolóra megszólalt:
- Mondtam már, hogy mennyire utálom a kórházakat?
- Ja, és nem félj nem vagy egyedül. - szólt Lumier rossz szájízzel.
Fertőtlenítő szag terjengett az egész épületben. Fehérre meszelt falak, komor beteg arcok és nyomasztó csend fogadta a látogatókat. Az információn egy idős nő tájékoztatta Zent, hogy Szilefin a 4. emeleten a gyerekosztályon van a 17 - es kórteremben.
- Pont 17? - kérdezte hangosan Flammi.
- Ez a szám, úgy látom ma egész nap elkísér minket! - húzogatta a szemöldökét Szolóra.
- Jaj mikor feleltél Foxszal, fú az nagy volt! - szólt Éndzselin. - Azt hittem megfulladok úgy fojtottam vissza a nevetést.
- Én nem tudtam visszatartani. - mondta felidézve a rémes képeket Szoszi.
- Hát szerintem ezt míg élünk nem felejtjük el. - jegyezte meg Lumier. - Szilefinnel tuti, hogy elmondjuk hagyj röhögjön ő is!
Zen elfordulva az információs pulttól kérdezte:
- Hogy menjünk lifttel vagy lépcsőn?
- Lifttel! - ujjongta egyszerre Éndzsi és Lumi.
- Én tuti, hogy nem megyek lifttel már egyszer beragadtam és nincs az az isten, hogy még egyszer liftbe szálljak! - tiltakozott hevesen Flammi.
- Jajj nyugi már, nem lesz semmi baj! - biztatta Szoszi.
- Flammi ne csináld már, nem fogsz beragadni! - húzta magával Éndzselin.
- Nem, nem akarok! - kiáltozott.
Lumier hátulról tolta, Szolóra meg Zen csak nevetett rajtuk. Aztán végül is sikerült behúzni a lányt az ajtón.
- Nem hiszem el, hogy berángattatok ide! - sipította Flammi.
- Ez meg, hogy működik? - kezdte verni a gombokat Éndzsi. - Megnyomom mindegyiket, oszt majd csak kilyukadunk valahol!
- Ne, úristen, ne nyomkodd össze vissza! - kiabálta kétségbeesetten Flammi, de már késő volt. - Most már tuti végünk, itt fogunk meghalni!
- Én a helyedbe nem nyomkodnám meg mindet, mert be fogunk ragadni. - csóválta a a fejét Szolóra.
A lift megindult felfelé, a bent levőknek pedig a gyomruk ugrott egyet a szívükbe, ahogy megállt.
- Mi van már itt is vagyunk? - csodálkozott Zen.
Az ajtó kinyílt és egy női robothang szólalt meg:
- Első szint.
- De mi a negyedikre akarunk menni nem az elsőre! - mondta bosszúsan Éndzselin.
- Engedj oda majd én! - tolta el Lumier a lányt a gomboktól.
Megnyomott egy kis felfelé mutató nyilat és a lift újra megindult.
- Most már ne nyúlj hozzá! - utasította rendre Éndzsit.
- Fú, kajak azt hittem beragadunk! - fújta ki az eddig visszatartott levegőjét Flammi.
- Egy pillanatra én is! - sóhajtotta megkönnyebbülve a kis Zen.
- Miért, szerintem tök sirály volt! - kacagta Éndzselin.
- Hát szerintem meg nagyon nem! - szólt idegesen Flammi.
  A lift hamarosan felért a negyedik emeletre. A folyosón mindenfelé ajtók nyíltak, mögöttük pedig betegek feküdtek a hófehér paplanos ágyakban. Szorgosan munkálkodó gépek tartották életben a testeket, amik lehet, hogy talán már sohasem nyerhetik vissza régi mivoltukat. Hőseinket gyomorforgató rossz érzés kerítette hatalmába ezektől a gondolatoktól. A 13 - as kórteremben egy kislány aludt. De nem pihentető természetes szunyókálás volt ez, hanem erőltetetten mély álom. Más szobákban is dolgoztak a fájdalomcsillapítók, az altatók és más gyógyszerek, csak úgy mint a fáradt orvosok és a lomha nővérek. Időnként gyereksírás hangzott fel valahonnan, máskor meg halálos csönd volt. Aztán feltűnt a következő ajtó a látóhatáron: 17 - es kórterem.
- Helyben vagyunk! - szólt Zen.
- Csak csendben nyisd ki lehet, hogy alszik. - mondta halkan neki Éndzselin.
- Oké.
  Az ajtó hangtalanul kinyílt és örömet okozó, de mégis szánalomra méltó látvány tárult a szemük elé. Szilefin az ágyán feküdt, arca beesett volt, a tekintete fáradt és karikás, a haja kócos. Ahogy meglátta a barátait egy halovány mosoly jelent meg az arcán.
- Sziasztok! Hát ti? - lepődött meg.
- Szia! - hangzott kórusban a vidám köszöntés.
- Jöttünk meglátogatni! - szaladt az ágyához Zen a lányokkal együtt.
- Hogy vagy? - tudakolta aggódva Lumier.
- Köszi, már kicsit jobban. - szólt kásásan a beteg.
- Tudod, hogy a szívbajt hoztad ránk? - kérdezte Flammi.
- Már kezdtük azt hinni hogy meghaltál! - mondta indulatosan Éndzsi.
- Ja legközelebb még egy ilyen és esküszöm, hogy... hogy nem tudom mit csinálok veled! - fenyegette elnevetve a végét Szolóra.
- Bocs, nem akartam, hogy aggódjatok miattam. - sütötte le a szemét Szilefin.
- Jaj, ugyan már csak viccelünk! Nem haragszunk rád! - nyugtatta kedvesen Szoszi.
- Inkább meséld el, hogy hogy a fenébe tudtál eltévedni abba a hatalmas erdőbe! - kérte Zen.
A szőke srác mindent elmondott nekik az erejétől telhetően ami történt vele, még az álmát is. A többiek elszörnyülködve hallgatták néha közbeszúrva egy " Én már meghaltam volna! " vagy egy "Úristen!" felkiáltást. Mire a mondanivalója végére ért már egészen kifáradt.
- Na de mi volt a suliba? Meséljetek már ti is valamit? Mi szóltak hozzá a többiek, hogy eltűntem?
- Hát ismételten meleg helyzetekben volt részünk. - vette fel a mesélés fonalát Flammi. - Nem hiszed elé mi volt föcin!
- Jaj az jó volt olyat röhögtem! - szúrta közbe Szoszi.
- Rájöttem, hogy látnok vagyok. Ugyanis reggel még mondtam, hogy ma biztos én fogok felelni Foxszal. Aztán Vental kihívta először őt utána meg azt mondta: Hát akkor tizenhétből vonjuk ki tízet az hét, a hetedik a naplóban pedig Dézier Flammi!
- Én meg olyat nevettem, hogy mindenki engem nézett! Fúú, nagyon gáz volt! - fogta a fejét Szolóra.
- És én ilyenkor nem vagyok suliba! - mondta kacagva Szilefin. - Ez egy égi jel Flammi. Titeket az isten is egymásnak teremtett.
- Dehogyis ez csak szimpla véletlen műve! - vágta rá az. - Olyan melegem volt azt hittem megsülök és még milyen büdös volt az a gyerek, valami szörnyű...
- De véletlenek nincsenek. - érvelt Lumier. - Minden okkal történik.
- De vannak! - kiabálta Flammi.
  Még egy fél percig ezen vitatkoztak. Elmesélték Szilefinnek, hogy mi volt a házi és azt, hogy quopert futottak tesin meg még egyéb más sulis dolgokról. 

9. rész

  Meghoztam végre az új részt, remélem tetszeni fog. :) Sajnos a suli miatt nem tudok mostanában gyakrabban új részt hozni, bocsi.  Ebben a fejezetben szegény Szilefin szenvedései tovább fokozódnak.  Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!

 Lázálom

   Szilefin zsongó fejjel feküdt le a fehér paplanos kórházi ágyra. Az ágyneműnek mint ahogy minden másnak fertőtlenítőszaga volt, de ő nem érezte, mert el volt dugulva az orra. Egy nővér pár perce adott neki lázcsillapítót, de nem érezte, hogy használna, mert egyre jobban fázott. Irtózott a gondolattól, hogy itt kell maradnia a kórházban egyedül. Odakint már vörös sugarait hozta fel a nap az ég aljára. A fiút egyre jobban rázta a hideg, egész testében remegett a takaró alatt. Bárhogy is próbálta abbahagyni nem tudta, nem volt ura a tagjainak. Mindene görcsbe volt rándulva, kapkodva vette a levegőt a száján keresztül. Ilyen fáradtnak és kialvatlannak még sose érezte magát. Közben azon gondolkozott, hogy most biztos egy jó ideig nem fog iskolába menni. Maga a suli az nem is hiányzott, csak a barátai. Ki lesz aki megvédi őket a gyomoktól? Zen még magát is nehezen tudja megvédeni, a lányok pedig lányok. 

- Mondjuk ők még mindig jobban tudnak magukra vigyázni mint én. - gondolta magában.

Aztán mintha a remegése enyhült volna, a szemét is lassan behunyta. Az arca még mindig égett mint a tűz, de a lélegzetvétele is egyenletes lett, mert végre valahára elaludt.

  Egy távoli ház fényei meredeztek ki az éjszaka sötétjéből. Nem messze tőle a macskaköves úton egy deres ló patája kopogott. Körülötte magas nyírfákat lehetett kivenni. A fenséges állat hátán pedig egy szőke ifjú ült. Ezüst színű lábvértet viselt és a fején egy ugyanilyen színű sisak volt. Zafírkék szemei szinte világítottak a sötétben.

  A ló egy nagyot horkantott amikor a házhoz értek. Szilefin leugrott róla és az egyik nyírhez kötötte. Az épület ajtaján aranyozott oroszlánfejes kopogtató vicsorgott. A fiú bekopogott rajta, remélve hogy valami szállást kap így éjszakára az ott lakóktól. Egy különös magas fiatal férfi nyitott neki ajtót. A haja rubintvörös volt, az arca hófehér és szögletes. A szemei élénk vérpiros színben izzottak.

- Szia, kit keresel? - kérdezte nyájasan.

A kerti lámpa fényében megvillantak a hegyes fogai. Szilefin teljes természetességgel válaszolt:

- Egy szállás kéne éjszakára, még hosszú út áll előttem. Hadba kell vonulnom.

- Kerülj beljebb fáradt utazó, mi szívesen fogadunk. - nyitotta ki a hatalmas ajtót Szili előtt.

- Köszönöm szépen. - lépett be a nagy épületbe.

  Belülről a ház egészen máshogy festett. A falakon mindenfelé kis töklámpások szolgáltatták a világítást. A aranykeretes festményeken különböző történelmi alakok voltak láthatóak. A hosszú előszobából mindenfelé más ajtók nyíltak. A vörös férfi kinyitotta az egyiket és bekiáltott az ott lévőknek:

- Van itt egy úr! Kérlek mutassátok meg neki a vendégszobát! 

A szobában egy kerek asztal körül ült két nő. Az egyikük magas volt és vékony, hosszú fekete haja a derekáig ért, kreol színű bőre és a vonásai leginkább egy indiánéra emlékeztették Szilefint. A ruhája is egy hosszú rojtos szoknyából és egy barna felsőből állt. A másik hajadon mintha teljesen az ellentéte lett volna: kicsit alacsonyabb volt és szép nőies idomokkal áldotta meg a sors. Rövid gesztenyebarna haja oldalt volt kettéválasztva, világos bőre és ragyogó aranybarna tekintete már szinte valósággal megigézte a fiút. A ruhája is egészen másképp festett. Szűk szárú fekete nadrágot és egy smaragdzöld ejtett vállú felsőt viselt. Mindketten rögtön felpattantak az asztaltól és a vendéghez siettek.

- Üdvözlöm uram. Jöjjön megmutatjuk a szobáját. - szólt csilingelő hangján a rövidebb hajú lány és karon fogta Szilefint.

- Köszönöm. - rebegte a fiú és érezte, hogy mindjárt elpirul.

A sötét folyosó végén balra fordultak és az indiánlány kinyitott egy ajtót: 

- Ez lesz az. Nem túl nagy, de kényelmes és puha az ágy. 

A srác először egy nagy bükkfából faragott fekhelyet pillantott meg, hófehér csipkés takaróval és párnával. Tovább hordozva a tekintetét egy három lábas üvegasztalt látott, rajta szép ezüstös tálban zöld almával. Az ágy mellett egy kis dióbarna éjjeliszekrény állt amin egy gyenge fényű gyertya szolgáltatta a világítást. 

- Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg. - mondta letéve a kard és a lábvértjét.

- Mondjuk például elárulhatnád nekünk a neved. - hajolt hozzá a gesztenyebarna hajú lány. 

A pillantása mint valami vadállaté, úgy világított a gyertyafényben. 

- Karic Szilefin. Hát a tiéd?

- Hívj csak Perkának. 

- Rendben Perka. 

Közben a másik nő észrevétlenül kiosont és bezárta az ajtót.

- Ő meg hova ment? - kérdezte a fiú.

- A dolgára. - mosolygott titokzatosan a lány. - Nem vagy szomjas?

- Ami azt illeti, igen. - vallotta be a fiú. 

- Akkor várj mindjárt hozok valamit! - szólt Perka és kisurrant az ajtón. 

Hamarosan visszatért egy arany tálcával a kezében, rajta egy talpas pohárral. Szilefin az ágyon ülve várta.

- Tessék.

A fiú megköszönte, elvette a poharat és belekortyolt. Az italnak finom édeskés íze volt, de nem emlékeztette őt semmi megszokottra. A lány mellé ült és mosolyogva figyelte őt aranybarna kígyószemeivel. Szilefin zavarodottan letette a poharat és belenézett az elbűvölő tekintetbe. A külvilág elhomályosodott körülötte, semmi más nem maradt csak ő és ez a gyönyörű álomnő. Perka egyre közelebb hajolt hozzá. A srác mozdulni se tudott, kővé dermedt. Legbelül érezte, hogy ezt nem szabadna, tiltakozott a lelke, de még a fejét se tudta elfordítani úgy megbénult. A lány cseresznyepiros ajkai már majdnem az övéhez értek.  De aztán hirtelen megálltak és a fülébe sziszegve ezt suttogták: 

- Nyugalom Szilefin, ne félj, nem fog sokáig tartani.

A fiú meg akarta kérdezni, hogy miről beszél, de nem jött ki hang a torkán, mindene elzsibbadt. Perka óvatosan visszahúzta a nyakát, majd megrázta magát. Szép fokozatosan eltűnt a haja, elsötétült a bőre, megnyúlt a feje. A kezei és a lábai is eggyé váltak önmagával. Szilefin pár másodperc múlva már egy hatalmas anakondával nézett farkasszemet, aki gyorsan levedlette magáról régi ruháit. A kígyó megmutatta hosszú villás nyelvét, mintha csak az áldozat szagának az ízét ízlelgette volna vele. A fiú még mindig nem tudott megmozdulni, de zafírkék szemeiből sütött a rémület. A rettenetes hüllő a nyakára kúszott fel, körbeölelve a testét és a karjait. Majd fojtogatni kezdte kipréselve belőle az utolsó lélegzetét is. Szilefin meggörnyedt a borzasztó súly alatt, a feje az ágyra zuhant. Minden erejével küzdött, de a teste nem engedelmeskedett neki, nem tudta megmozdítani se a kezét se a lábait. A szeme könnybe lábadt, az arca elfehéredett. A gyönyörű nő aki valójában egy gyilkos anakonda. Mindig is tudta, hogy egyszer a saját tehetetlensége fogja megfojtani. Még egy erőteljes szorítás a nyakán aztán érezte, hogy a gerince egy nagyot roppan. A világ elhomályosult előtte, az utolsó emléke egy nagy vérfagyasztó sárga szempár volt. 

8. rész

Meghoztam végre az új részt, remélem tetszeni fog. :) Sajnos mivel megkezdődik a suli ezért mostantól ritkábban tudok majd új részeket hozni, de igyekszem a tanulás mellett is írni. Ebben a fejezetben az is kiderül, hogy mi lesz Szilefinnel... Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!

A 7. és a 17.

   Flammi nem tudott elaludni, csak forgolódott az ágyban. Még mindig javában szakadt az eső. Ez is tetézte a gondjait, ugyanis köztudott volt az, hogy nehezen jön a szemére az álom, ha éjszakai zápor veri az ablakot odakinn. Egyre csak azon morfondírozott, hogy mi lehet ebben a nagy zuhéban Szilefinnel vagy, hogy él- e még egyáltalán.  Hiába engedte le a szemhéjainak függönyét, a lelki szemei tisztán látták maguk előtt a földön csúszó bőrig ázott srácot. Egyszer farkasok kergették halálra majd tépték szét, máskor egy villám csapott belé. A rémképek nem hagyták Flammit nyugodni, újra és újra megjelentek. Ránézett a mobilja kijelzőjére. Az bizony már 00 : 35 - öt mutatott. Holnap pedig iskola, hatkor kelés.

  Szilefin hangos kutyaugatásra ébredt. Érezte, hogy valami nyalogatja az arcát és egyre hevesebben csahol a fülébe. Erő vett magán és kinyitotta a szemét. Egy hatalmas német juhász próbálta rávenni, hogy magához térjen. Az eső továbbra is megállíthatatlanul zuhogott, de már vak sötét volt. Zavarónak találta az eb ugatását, nehezére esett még a szemét is nyitva tartani. Még egészen fel se fogta, hogy mi történik körülötte, amikor valaki hangját hallotta a feje felől:
- Gyertek! Megtaláltuk! Ügyes kutya vagy Nina. - egy férfi volt az, a hangjából ítélve úgy körülbelül 30 éves lehetett.
Finoman rázni kezdte a fiú vállát és zseblámpájával a szemébe világított.
- Ébredj Szilefin! Ne félj most már biztonságban leszel. Minden rendben, fel tudsz állni?
A srác némán bólintott és közben figyelemmel kísérte a férfi öltözetét. Sötét színű egyenruha. Bizonyára valami rendőr és ez a német juhász meg egy rendőrkutya. Egy másik alak is segített neki felállni akinek finom női hangja volt. Nem egészen értette, hogy mit beszél. Szédült, fájt a feje és borzasztóan erőtlennek érezte magát. A szeme is éget, alig látott. Mindenéből csavarni lehetett volna a vizet, elkezdett újra fázni. Több egyenruhás is volt velük, és több kutyát is látott. Nina végig mellette maradt, ahogy a két rendőrrel támogatva haladt előre. Valaki egy meleg takarót terített rá.
- Jól megáztál hallod! Kellett neked az erdőbe egyedül útnak indulni. - ez a hang egy mélyebb hangú úré volt. - Szilefin a neved, ugye?
- Igen. - válaszolta fáradt, rekedtes hangszínben.
- Tessék ezt idd meg, jót fog tenni. - nyújtott neki egy csésze forró csokit a fiatal nő.
A srác hálásan egy köszönömöt nyögött és belekortyolt az édes italba. Jól megfázott ebbe a hidegbe az tuti. A torka is fájni kezdett. Lassú léptekkel haladt előre, vigyázva, hogy fel ne bukjon valami faágban. Milyen kedvesek ezek az emberek! Örökre hálás lesz nekik, főleg a kutyájuknak. Aztán eszébe jutottak a barátai, a szülei... Biztos már halálra aggódták magukat miatta.

  A hajnali napsugarak helyett borús felhők uralták az eget Kendoron. Flammi kedve sem volt túl fényes, alig aludt az éjjel valamit. De legalább már elállt az eső. A reggelije végeztével átöltözött. Egy sötétkék farmert és egy tengerkék felsőt kapott magára. Feldobott magára egy kis sminket, megigazította a szép, hosszú szőkésbarna haját és indult is a buszhoz.
  A buszon találkozott Éndzselinnel, Lumierrel és Zennel. Együtt ballagtak fel a teremhez.
- Szerintetek mi lehet Szilivel? - vetette fel a kínos kérdést Éndzsi.
- Remélem, hogy jól van. - mondta Lumier. - Alig hittem el, amikor elmesélted, hogy mi történt. Azóta se találták meg a rendőrök?
- Azt mondta az anyukája, majd szól ha van valami fejlemény. - válaszolta komor arccal a kis Zen majd egy nagyot ásított. - Nem nagyon aludtam az éjjel, mindig csak azon kattogott az agyam, hogy mi lehet vele.
- Dettó! - szólt Flammi együtt érzően miközben a földrajz füzetét bújta.
 Kisvártatva megérkezett Szolóra és mögötte Fox is. A göndör fürtös lány gyors léptekkel a barátainál termett, örült, hogy lerázhatta végre nem kívánatos útitársát.
- Sziasztok! Tudjátok a föcit?
- Hát, fogjuk rá. - válaszolta Lumier.
- Én semmit se tudok belőle. - szúrta közbe hanyagul Éndzselin.
- Akkor nem vagyok egyedül. - bazsalyogott Szoszi. - Zen meg Flammi úgy is tudják, majd felelnek ők!
- Jajj, dehogy tudom! - lapozgatta idegesen a füzetét Flammi.
- Kaptam egy sms - t! - rántotta elő a mobilját a zsebéből a fiú.
- Kitől? - kapták fel egyszerre a fejüket a lányok.
- Szilefin anyukája az! - kiabálta majd hangosan olvasni kezdte az üzenetet. - Szia! A rendőrség megtalálta Szilit és a körülményekhez képest jól van, ne aggódjatok!
- Ez az! - ujjongott Éndzsi.
- Tudtam én, hogy nem halt meg! - sipította jókedvűen Szoszi.
- Hál istennek! - könnyebbült meg Flammi.
- Mondtam én, hogy rossz pénz nem vész el. - nevetett Zen.
- Jaja. - helyeselte Lumier.
  Becsöngettek. A 10/c diákjai mind az ajtóhoz tömörültek és megvárták amíg a tanáruk kinyitja nekik az ajtót. Egy bajuszos öreg ember tanította nekik a föcit, aki meglehetősen hasonlított Petőfi Sándorra, isten nyugosztalja szegényt.
- Fogadjuk, hogy azzal fogok felelni, de én akkor nem megyek ki. - súgta oda a padtársának Flammi.
- Jajj, dehogy fogsz! - nyugtatta Szolóra.
De a lánynak továbbra is megvolt az a rossz előérzete, hogy ő bizony mos Foxszal fog kimenni. Szorongva olvasta át még egyszer az anyagot, de úgy érezte semmi nem maradt meg belőle.
- Tavaly is én feleltem először! - sziszegte.
- Igen, éppen ezért most én fogok. Amúgy honnan tudod, hogy te fogsz?
- Érzem. - szólt Flammi megsemmisülten.
Vental tanár úr lassan beírta a hiányzókat, majd ezt kérdezte:
- Hanyadika van ma?
- 17. - e. - ordította hátulról Ben.
- 17. - e akkor, 17. a naplóban.... Vermisz Fox!
Flammi ekkor már egészen biztos volt benne, hogy ő lesz a következő.
- Úristen, már egy megvan... - kuncogott halkan Szolóra.
Ugyanis Vental tanár úr mindig két delikvenst szokott egyszerre kihívni.
- Mondjuk 17- ből vonjunk ki 10 - et, az 7, a hetedik a naplóban pedig... - lapozgatta át a nagy vaskos tigrismintás könyvet. - Dézier Flammi!
A lány némán és kétségbeesett arccal felállt. A pirospozsgás arca most még jobban lángba borult. Közben a padtársa egy akkorát nevetett, hogy még a szomszéd terembe is fel lehetett hallani. Minden szem rá szegeződött. A hátsó sorokból még egy gúnyos visszhangnevetést is hallott a gyomoktól, legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Flammi úgyszintén. Kimászott a padból. Ekkor már Fox a tanárral szemben ült. Helyet foglalt az ítélőszéken mellette.
- Flammi! Ezt meg honnan tudtad? Ezt nem hiszem el... - szólt Szolóra, mert már nem bírta magában tartani a csodálkozását.
  A barátnője már nem válaszolt, inkább igyekezett a tanárra koncentrálni. Amint leült egyből megcsapta az orrfacsaró gyomirtószag. Hogy lehet valami ennyire büdös? Alig bírta leplezni az izgalmát, a keze is remegett. Csak ne szólna mindig így rá a dolgokra! Fox nem látszott túl idegesnek, az első kérdést is meglepően jól tudta. De mi lesz, ha ő nem fogja tudni?

  A rendőrautót ugyanaz a férfi vezette, aki megtalálta Szilefint. Erninek hívták. Mélybarna haja és szögletes arca volt, valamint ugyanolyan kutyaszemekkel tudott nézni akárcsak a kutyája Nina. Mellette ült a társa a világosszőke kontyos Mulierisz. Ő adta neki a forrócsokit az erdőben. A hátsó ülésen pedig a rendkívül értelmes tekintetű, fényes szőrű, nagy német juhász foglalt mellette. A fiú kedvesen megsimogatta és közben beszélgetett az előtte ülőkkel. Mindig is imádta a kutyusokat. Elmesélte, hogy hogyan kergette meg a medve és hogy mennyire kétségbeesett amikor eltévedt. Néha megállt, hogy kifújja magát, nehezére esett a beszéd.
  Egyenesen a kendori kórházba vitték kivizsgálásra. Az édesanyja és az édesapja már ott várták a nővérével és az öccsével együtt. Sikoltozva és könnyekkel küszködve ölelgették meg, nagyon örültek, hogy előkerült. Szili is sírni tudott volna, úgy meghatódott. Tiszta ruhát hoztak neki, jól esett végre alaposan megmosakodnia, megtörölköznie és átöltöznie. Amikor kész lett újra tetőtől talpig végigfutott rajta a hideg. Tüsszentett is egyet.
  Kopogtattak az ajtón. Egy magas, vaskos termetű, fehér köpenyes, idős ember lépett be az ajtón. A pápaszemének a lencséje szódásüveg vastagságú volt. A haja már erősen ritkult és elvesztette a színét. Savószínű öreg szeme barátságosan csillogott Szilefinre.
- Szia. - köszöntötte rekedtes hangján.
- Csókolom. - köszönt vissza bátortalanul a fiú.
- Ha nem haragszol, most megvizsgálnálak. - mondta kedvesen és levette a sztetoszkópját a nyakából.
A vizsgálat közben feltett még pár kérdést hozzá, pl.: hogy fáj- e valahol valamije. A torkát is megnézte, de amikor a fejéhez nyúlt visszarántotta a kezét és fejcsóválva mondta:
- Meg kell, hogy mérjem a lázadat, mert nagyon forró a homlokod.
A lázmérő 38.8 °C - ot mutatott. Szilefin is érezte, hogy egyre jobban szökik fel a hőmérséklete. Egyszerre volt melege és fázott, elkezdett remegni is.

  Az utolsó kérdés megválaszolása után Flammi a helyére ment. Úgy érezte magát, mintha egy örökkévalóságig tartó szellemi kínzást hajtottak volna végre rajta. Szolóra azonnal megkérdezte tőle:
- Hanyas?
- Ötös. - sóhajtotta. - Jajj Szoszi, úristen...
- Tényleg? De jó. Én biztos egyest kaptam volna. Fú, ez nagyon durva volt! Komolyan mondom menjél jósnak! - igyekezett halkabbra fogni a meglepődöttségét.
- Ja, lehet hogy annak kéne mennem. Kajak így legyen ötösöm a lottón! Teljesen lesokkolódtam most.
- Hát hallod én is. Úgy izgultam meg szurkoltam neked. Amúgy annak hanyas lett?
- Ötös. - súgta Flammi.
- He, jól megy. De komolyan mondom te egy látó vagy!
- Ja, persze. - szedte elő a tollat, mert elkezdték írni az új anyagot.
Még mindig remegett egy kicsit a keze.
- Olyan büdös gyomirtószaga volt te, azt hittem mentem megfulladok!
- Én is érzem. - szagolt bele Szoszi a levegőbe.
- Jajj ne, a kabátom is tiszta gyomirtószagú! - undorodott el Flammi. - Ki kell majd hipóznom!
Ennek bizonyítékaképpen a göndör hajú elkezdett köhögni.
- Hülye gyomallergia! - bosszankodott.

7. rész 2/2

Kedves olvasóim! Egy kisebb szünet után de folytatom a történetet. Nagyon örültem mikor észrevettem ma, hogy már 1023 oldalmegjelenítésem van összesen.  Végre a múlt sztorizgatásának végére értem, már  nagyon untam térjünk vissza inkább a jelenbe az ezt követő részekben. :) Kicsit depisre sikerült ez a fél rész most, de remélem azért tetszeni fog, a későbbiekben nagy szerepe lesz még. 

Élő játékszerként 2/2

  Az új osztálytárson minden fiú szeme megakadt, egyesek arcán egy jellegzetes pimasz mosoly is megjelent. Valamelyikük hellyel is kínálta. A kisasszony készséggel elfogadta és elült. Az osztályfőnök egyszer csak megjelent a teremben. Minden gyerek felállt így köszöntötték ez itt már bevett szokás volt. A hetes angolul jelentett ez is jellemezte az idegen nyelvű órákat. N. Mary megszólalt:

- Mielőtt megkezdeném az órát megkérném az új lányt, hogy mutatkozzon be.

Az méltóságteljesen felállt, körbenézett és mikor látta, hogy minden szem rá szegeződik elkezdte a mondókáját:

- Kenna Lumier vagyok Finpből jöttem a Far Bernt Gimnáziumból. Ott is biosz tagozatos voltam, itt is az leszek. - a hangja lágy volt, de mégis csengett benne valami különös magabiztosság is.

- Rendben Lumier leülhetsz. Remélem sikerül hamar beilleszkedned az osztályba. - szólt az ofő.  

45 perc múlva kicsöngettek. Időközben Szoszi elmesélte Aminak, hogy mi volt a buszon és, hogy ez a csaj nagy valószínűséggel meghallotta azt, amiről beszéltek. Aztán kiment a mosdóba. Visszafelé menet azonban megállította valaki:

 - Szia!

Szolóra megrettent, remegő hangon kérdezte:

- Szia! Mit szeretnél?

Lumier széles mosolyra húzta a száját, csokibarna szemei felvillantak. . Lehetetlen volt elmenekülni átható tekintete elől. 

- Véletlenül meghallottam, hogy reggel mit beszéltetek a buszon. Nagyon szeretném, ha elmondanád az egész sztorit.

- Bocs, de azt nem mondhatom el. Tudod köt az orvosi titoktartás. - szólt gúnyos hangon Szoszi és már épp indulni akart, de a lány visszatartotta. 

Szolóra úgy érezte, hogy teljesen átlát rajta, tud mindent. Kifürkészi az összes rejtett titkát. Lumi pillantása egyszerre volt ijesztő, kíváncsi, ravasz és gyönyörű. Milyen jó lenne, ha neki is ilyen szeme lenne tuti, hogy többet nem kezdenének ki vele!

- Ha nem mondod el akkor majd elmondom én, de az egész osztálynak! - fenyegetőzött.
Szolóra itt sarokba lett szorítva, de rendesen. Ha mindenkinek elmondja amit tud akkor ebből tuti nagy botrány lesz. Úgy döntött, hogy megadja magát mást nem tehet.
- Jó rendben elmondom. - sóhajtotta. - De akkor ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.
- Persze, nyugi tőlem senki nem fogja megtudni. - biztosította Lumier.
Szolóra töviről hegyire elregélt mindent. Lumi hol figyelmesen, hol felháborodva hallgatta. A történet végeztével így szólt:
- Ismerem Foxot régebbről is, általánosba évfolyamtársam volt. Mindig is tudtam, hogy egy köcsög, de hogy ennyire! Ne aggódj, majd én segítek nektek ebben az ügyben. - és ezzel hátat fordított a lánynak.
- Nem kell köszi! Ne keveredj bele te is! - rikkantotta utána Szoszi.
  A következő szünetben Lumier odament Amihoz, Flammihoz és Éndzselinhez is. Őket is kifaggatta. Nem tetszett nekik a dolog, de nem tehettek mást, elmondtak mindent. Lumi pedig elhatározta, hogy mindenképp segíteni fog nekik, nem hagyhatja, hogy Fox tovább játszadozzon velük. Tett arra, hogy Ami megutálja utána vagy sem és nem érdekelte a másik 3 lány tiltakozása se. Ki kellett várnia a megfelelő alkalmat, amikor egyedül maradhat a gyomok legsötétebbikével. Az órák után látta, hogy bérletet venni megy ráadásul egyedül. Utána eredt és megvárta amíg végez az épület mögött. Addig kigondolta, hogy pontosan mit is akar mondani neki.
  Kinyílt a bolt ajtaja és megjelent mögötte Fox. Gyanútlanul indult el a buszmegálló felé, amikor egyszer csak Lumier kis barna mókusként ugrott elé.
- Várj csak egy kicsit! - tartóztatta fel indulatosan a srácot akinek még a mellkasáig se ért fel.
- Mi akarsz? - meredt rá a szőke nagy olajzöld szemeivel.
- Csak beszélgetni. - mosolygott komiszul a lány.
- Jó mondjad. - forgatta a szemét Fox.
- Most komolyan te élvezed ezt? - tette fel a kérdést határozottan.
- Mégis mit?
- Jajj ne add itt az ártatlant, pontosan tudod miről beszélek! - kiabálta miközben a tekintete szikrát szórt. - Azt hiszed kedvedre játszadozhatsz mások érzéseivel? Fogalmad sincs mit érzett Aminika amikor darabokra törted a szívét! Miért játszadozol vele és miért csinálsz hülyét belőle? Ha? És Szolórából?  Ő mit ártott neked? Fogalmad sincs, hogy mit éreztek, akkor mikor rájöttek, hogy mire megy ki a játék! FOGALMAD SINCS!!! - az utolsó mondatnál már sokkal magasabb hangon ordított, minden tagja remegett, a szeme könnybe lábadt.
Fox képéről lehervadt a mosoly. Ijedten nézett le erre a pöttöm ki lányra és ő érezte magát kicsinek mellette. Mégis ki ez a csaj és mit képzel magáról, hogy beszél vele? És honnan tud ennyi mindent? Teljesen beleégett Lumier lángoló csokibarna tekintete az övébe, csak úgy sütötte az arcát a hideg januári hóesésben. Szólni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, nem találta a szavakat. A lány dühösen de belül elégedetten távozott a mondanivalója végeztével. Nem várt választ tudta, hogy az csak mentegetőzés lenne vagy magyarázkodás. De erre nincs mentség. Fox egy ideig mereven bámult utána, majd ő is elindult. Még soha senki nem beszélt vele így.
  Ezt a napot követően jótékony változás következett be Szolóra és Aminika részéről. A rettegett gyom befejezte a játszadozásait, nem incselkedett tovább egyikükkel se. Persze csak egy ideig. Lumierrel viszont cseppet sem volt kedves, ahol tudott keresztbe tett neki. Föci órán megdobálták Bennel együtt papírfecnikkel, eltüntették a tolltartóját stb. Lumi sokat ordibált velük, többször is kiosztotta őket. De nem bánta meg amit tett, mert Ami és Szoszi nagyon hálások voltak neki, főleg Szolóra. Pár hét alatt jó barátok lettek, a titok pedig nem szivárgott ki egészen május végéig.
  Ekkor történt ugyanis, hogy tesi óra utáni szünetben Flammi egyedül maradt az öltözőben. Ekkor odatelepedett hozzá Rubrika. Ő egy magas, rövid tűzvörös hajú csaj volt. A ruháit mindig az utolsó divat szerint viselte, a hosszú körme és a szája ugyanolyan élénk piros színben virítottak mint a haja. Ő is a 9/c - be járt, de évégén megbukott több tantárgyból is, így most idén is Aminika osztálytársa.
- Csá! - köszönt Flamminak.
- Szia!
- Mit csinálsz? - kérdezte.
- Semmit épp indulni akartam, most lettem kész. - felelte Flammi amint a vállára kapta a táskáját.
- Még mielőtt elmennél kérdezhetek valamit? - tette fel óvatosan a kérdést Rubrika.
- Persze.
- Nem tudod, hogy Aminikának tetszik - e most valaki? - tudakolta kíváncsian.
Flammi itt erősen elgondolkozott. Most mit mondjon? Hazudni nem akart, de nem mondhatja el az igazságot sem. Egyáltalán honnan tudja Rubrika, hogy tetszik Aminak valaki?
- Hát... Éppenséggel van valaki aki igen. - bökte ki végül.
- Ki? Kicsoda? - támadta le Rubri.
- Azt nem mondhatom el. - sütötte le a szemét.
- Jaj mond már el légyszi! - könyörgött a lány.
Aztán addig addig nyaggatta míg végül kinyögött Flammi valami olyasmit, hogy valami másik suliból van egy másik srác, de nem tudja ki az. Ezen a csodás információn kapva Rubrika kifaggatta Amit is, aki nagy nehezen, de elmondta az igazságot. De bosszúból amiért Flammi kikotyogta, hogy tetszik neki valaki, ezért elmesélte azt is, hogy kik jöttek be Flamminak régebben. Aztán Rubrika is bevallotta, hogy Fox szerinte is jó pasi. Flammi és Ami még aznap összevesztek emiatt az egész  miatt és nem szóltak egymáshoz egy jó ideig. Végül is aztán kibékültek, de ezt követően következett a végkifejlete az egész évnek: az osztálykirándulás.
  Gyönyörű napsütéses júniusi napra ébredtek a 9/c - s diákok, igazi kirándulóidő volt. Busszal mentek egy forgalmas nagyvárosba, Verendára. A járműben Szoszi Flammival, Éndzselin Amival ült, Lumier pedig jól elvolt Zennel és Szilefinnel leghátul. Az első hely ahová az osztály ellátogatott az az állatkert volt. Az 5 lány és a 2 fiú egy csapatban keltek útnak, akárcsak a többi helyen is. Lumier vezette őket, közrefogva a 2 sráccal, mögöttük Szolóra és Flammi haladt és végül Éndzsi és Aminika zárta a sort. Rengeteg vadállatot néztek meg: hosszú nyakú zsiráfokat, hatalmas medvéket és oroszlánokat, aranyos kis majmokat, papagájokat és még sok más madarat is. De Ami valami különös dolgot vett észre. Valaki követte őket. Pontosabban valakik. Nem szorosan a sarkukban jártak, csak messziről, óvatosan közelítették meg őket, hogy ne legyen túl feltűnő. A lány többször is hátrafordult és a távolban mindig csak két embert látott: Rubrikát és Foxot szorosan egymás mellett. Kéz a kézben mintha csak összenőttek volna.
- Mi folyik itt? - gondolta magában bosszúsan. - Rubrika! Te álnok kígyó! Az meg még, hogy hagyja magát neki!
A hányinger kerülgette a látványtól. Fox végre talált valakit aki belement az undorító kis játékaiba. Úgy megtudta volna ölni egy pillantással mindkettőjüket! Tök jól illenek egymáshoz, két sötét!
  Az állatkert után következett a cseppkőbarlang. Itt kettes csoportokra oszlott az osztály. Aminika Éndzselinnel maradt, így fedezték fel a cseppkőmatuzsálemek hatalmas rejtekét. Egymást támogatták a csúszós lépcsőkön, a nedves átjárókon. Éndzselinnek eddig nem tűnt fel, hogy miért olyan szomorkás az ábrázata a barátnőjének, de lassan leesett neki a tantusz. Ugyanis előttük haladt Fox és Rubrika szorosan egymás mellett.
- Karolj már belém! - súgta oda a szőke srác Rubrinak.
- Oké! - teljesítette a kérést nevetve.
Végig hátrapillantgattak Amira és jókat kacagtak rajta. Aztán látva a lány féltékenységgel lángoló haragját még jobban összebújtak.
- Ezek meg mikor melegedtek így össze? - kérdezte halkan Éndzsi.
- Nem tudom, de felfordul a gyomrom tőlük. - morogta Aminika.
- Nekem is. Visszataszító jelenség mind a kettő, hát még így együtt! Élvezik a helyzetet nagyon úgy látom.
- Ja, csak kerüljenek a kezem közé! - sziszegte mérgesen.
- Hívom a maffiát, ami sok az sok! - tette a füléhez a telefonját Éndzsi. - Haló? A kendori maffia?  Igen, van itt két célszemély akiket sürgősen el kell tennünk láb alól! De tiszta munkát várok ám, nem maradhat semmi árulkodó nyom! A személyleírást elküldtem az ügynökeimmel.
De hiába próbálta akárhogy felvidítani Amit, az csak szomorú és dühös maradt. Ugyanígy hiába igyekeztek lassítani vagy lemaradni a turbékoló gerlepártól, azok is kisebbre fogták a lépteiket velük együtt. Mindig mindenhol ott voltak az egész kirándulás alatt Aminika közelében.
  Éndzselinen kívül csak még az éles szemű Lumiernek tűnt fel a dolog. A hatalmas igazságérzete nem engedte szó nélkül hagyni ezt.
- Fox csak amit szeretné idegesíteni, Rubrika meg egyébként nem is érdekli. - gondolta.
Az étteremből kifelé menet észrevétlenül elvált Szilefintől és Zentől, majd az egymás nyakán lógó két majom elé vágott.
- Jól szórakoztok mi? - húzta fel finoman ívelt szemöldökét, amitől a tekintete még ellenszenvesebbnek látszott.
Azok nem szóltak semmit csak egymásra nevettek, majd elszaladtak, mint két ovis.
- Már csak két szarv kéne a fejetekre és tökéletes ördögök lennétek. - suhant át rajta a gondolat. - Ezt még megkeserülitek!
  Egészen a nap végéig Ami sarkában maradtak még amikor leszálltak a buszról akkor is. Az iskolaudvaron rendkívül hosszasan búcsúzkodtak el egymástól, mintha soha többé nem találkoznának. Természetesen közvetlenül Aminika előtt, hol máshol. A színjáték megkoronázásául még Fox lehajolt a lányhoz és megölelte, hogy megpuszilhassák egymást két oldalról. De nem egyszer vagy négyszer! Ami fuldokolt tehetetlen dühében undorral keveredve, hogy alig bírt hazatámolyogni. Egész úton azon gondolkozott, hogy most már biztosan összejönnek. Újra és újra felvillantak előtte a nyálas képek, ölelkezések, a kárörvendő mosolyaik, a gyomorfogató szerelmes pillantásaik.
- Á! Kész, ezt nem bírom tovább! Beleőrülök ebbe! - szedte gyorsabban a lépteit, könnyes szemekkel. - Így nem lehet élni! Nem, nem, nem!
Alig várta, hogy beérjen a szobájába. A szülei hiába kérdezgették, nem mondott semmit. Egyenesen az emeletre szaladt, magára zárta az ajtót és az ágyára borult. A hófehér párnáját könnyek zuhataga áztatta át. Most végre úgy istenigazából sírhatott. Most nem láthatja senki. A legszerencsétlenebb embernek érezte magát a világon. Sőt még annál is szerencsétlenebbnek. Tiszta szívéből gyűlölte Rubrikát. A tűzvörös haját, a vigyorát, a dobhártyaszaggató nevetését. De még talán nála is jobban gyűlölte Foxot. Rengeteget sírt már miatta. Ennyire megutálni valakit egyik napról a másikra? Lehetséges? Az hát! Nem fogja szeretni és védeni többé. Minden egyes idegszálával meg fogja vetni. Végérvényesen. Többé nem fog szeretni senkit. Ez olyan biztos, mint ahogy a nap felkel reggel és este lemegy. Már tudja, hogy hová vezet ha az érzéseit vállalja. Megtanulta a leckét egy év alatt. Csak egyet akart, mégpedig azt, hogy Fox ugyanazt kapja vissza amit ő tőle kapott. Legyen valaki akit nagyon szeret és ridegen utasítja el, majd játszadozzon vele naphosszat kénye - kedve szerint. Igazán megérdemelné. Már az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. Úgy se szereti őt senki, nem kell senkinek se. Még a szülei is utálják, mert hét tantárgyból áll bukásra és már csak egy hét van az iskolából. Egészen biztos, hogy megbukik. Senkinek nem hiányozna. Sőt mi több a legtöbb osztálytársa még örülne is a halálának. Főleg Fox. Ha valaki ő biztos jót röhögne rajta.
  A hétvége szörnyű lassan telt, ugyanezekkel a gondolatokkal. Fikkeren elmesélte közbe Szolórának és Flamminak, hogy miért is volt olyan feszült a kiránduláson. Szoszi rendesen kiakadt, a billentyűzetet verte dühében és megígérte, hogy a pokolra küldi az egész bagázst Ami után, ha öngyilkos merészel lenni. Nagyon aggódott érte, hogy valami kárt tesz magában.
  Ugyanígy volt Éndzsi és Lumi is, de a legjobban még is Flammi volt letörve. Magát okolta az egészért. Hiszen ha ő nem említi meg Rubrinak, hogy Aminak is tetszik valaki akkor ez az egész nem történt volna meg. Ő az oka mindennek. Ha nem járt volna el a szája most minden másképp lenne. Ha Aminika valami kárt tesz magában azért is ő lesz a felelős. Utána ő lesz öngyilkos. Mardosni fogja a lelkiismeret amíg él. Ő is sokat sírt otthon, senki nem tudta megvigasztalni. Nem is evett egész nap, pedig ez nála nagy szó, ha ő nem eszik. Aludni is nagyon nehezen aludt el, mert folyton fojtogatta a bűntudat.
  Hétfő reggel mind az öt lány a vérbosszú gondolatával ébredt. Csak kerüljön a szemük elé Fox meg a kis barátnője azt is megbánják, hogy a világra jöttek! De a rókaszemű nem jött iskolába. Az öt barátnő reggel összetolták az első óra előtt a széküket és így beszélgettek. Mögöttük Roxan a padon feküdt és alvást színlelt, de valójában hallgatózott. A lányokat ez most nem érdekelte, kisebb bajuk is nagyobb volt annál, mint hogy vele foglalkozzanak. Úgy is tudja már azt, hogy mi folyik itt mindenki még ha nem is mondják.
- Úgy látom nem akarja idetolni a képét... - állapította meg Lumier.
- Tuti, hogy megöltem! Én a hétvégén úgy elátkoztam szerintem tuti, hogy meghalt! - mondta kárörvendően Szolóra.
- Köszi Szoszi! - ölelte át Aminika. - Imádlak!
A többiek csak megdöbbenve néztek rá. Ilyet mondani mikor még pár napja, hogy védte és hogy szerette! Egy egész éven keresztül! Ez még Szolórának is sokk volt. De legbelül persze örültek, hogy végre rádöbbent, hogy mekkora barom is az a gyerek. Ezt követően a válogatott kínzási és gyilkolási módokat beszéltek meg. Ami megfogadta, hogy nem lesz öngyilkos és azt is megmondta, hogy nem haragszik Flammira. Így ismét helyreállt a béke. Az év hátralevő részében Rubrika és Fox persze ugyanúgy egymásra voltak tapadva mint két papucsállatka párzás közben. Persze idén szeptemberben már nem is nagyon beszéltek egymással csak amikor Amival egy osztályba jártak.


 Komizzatok ha azt akarjátok, hogy folytassam! Nyugodtan megírhatjátok azt is, hogy mi tetszett vagy mi nem, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre!

7. rész 2/1

Köszönöm az eddigi hozzászólásokat, nagyon jól estek! :)) Most egy ideig sajnos nem fogok új részt hozni, mert kikapcsolódni megyek egy pár napra addig is bírjátok ki. Ez a mostani egy fél fejezet lesz a másik felét valamikor a jövőhét végén hozom majd, de még így is elég hosszú lett. Itt az új rész remélem tetszeni fog: 

Élő játékszerként 1/2

- Na Ami tudtál beszélni vele? - tudakolta Éndzselin az első óra előtt barátnőjétől.

A lány szomorú hangon ezt felelte:

- Nem sajnos nem válaszolt, sőt mi több le is tiltott. 

- Hogy mit csinált? - döbbent le Flammi.

- Letiltott? Büdös köcsög, hogy merészelte! - csapott az asztalra ingerülten Szolóra.

- Milyen ember az ilyen? - tette fel a kérdést bosszús hangon Éndzselin. - Elhalasztja élete nagy lehetőségét!

- Tudtam én, hogy nincs esélyem nála. - lógatta az orrát Aminika. - Most csak jól magamra haragítottam.

- Jó lehet, hogy nem fikkeren kellett volna ráírnod, de akkor is szemétség volt tőle, hogy letiltott. - állapította meg Flammi.

- Én nem értem mi baja veled, vagy éppen velem. Majd megkapja tőlem a magáét, majd én letiltom, de úgy, hogy többet nem szólal meg! - dörzsölgette a tenyerét Szoszi. - Már úgy is nagyon a bögyömbe van!

- Ne, ne bántsd! - tiltakozott Ami.

- Pedig megérdemelné. - morogta. - De jól van nem bántom.
  Teltek múltak a napok az októberből november, majd fagyos december lett. Ez alatt az idő alatt Fox sem restelkedett: folyton azon agyalt vajon miként ugraszthatná össze Szoszit az új barátaival. Aminika pedig remek aduász volt a kezében. 

Ami és Szoszi a két jó barátnő szokás szerint egymás mellett ültek az ablak felőli padsor 4. padjában. Fox és a haverja a kávébarna hajú, hófehér farkasvigyorú, fenyőzöld szemű Roxan velük átellenben ültek a középső padsor 4. padjában. Magas, vékony testalkatú, középkorú és kicsit szórakozott ember tanította nekik a történelmet. Hadonászva szónokolt mindenféle harcokról és csatákról. Ezek a két lányt egy kicsit sem érdekelték, semmit se fogtak fel belőlük, de azért szorgosan körmölték a füzetükbe az évszámokat és a neveket. 
- He, szóljál már Szolórának. - bökte oldalba a szőke srác a padtársát.
- Minek? - kérdezte suttogva Roxan.
- Majd meglátod csak csináld! - utasította az.
- Luszita, Luszita! - szólította gúnyos hangon. 
- Jaj mit akarhat már megint ez az elmegyógyintézeti alany? - kérdezte magától a lány majd a szomszéd padra szegezte szúrós pillantását.
A két jómadár eszelősen vigyorogtak rá, tisztára olyan fejük volt, mint akik szívtak valamit. Le se tagadhatták volna egymást  még a tekintetükből is ugyanolyan rosszindulat sugárzott, amitől Szoszit a hideg lelte.
- Mi bajod? - meredt Roxanra.
Az nem válaszolt, helyette a mellette ülő kezdett el úgy integetni, mint ahogy a szépségkirálynők szoktak. 
- Ez beteg. - integetett vissza a fejét csóválva Szolóra.
Látta ezt ám Aminika is. Fox direkt úgy rendezte, hogy amikor oda figyel akkor induljon az akció. Úgy nézett Szoszira mintha szemmel fel tudná falni, még a szája szélét is megnyalta.  Aminak se kellett több, a féltékenység dühös vadállatként tépte szét önuralma láncait. A padra bukott, arcát kezeibe temette, hogy ne lássa mi történt. Nem akart hinni a szemének. Jól ismeri ezt a nézést. Nagyon fájt neki, hogy nem ő az akire így néz hanem valaki más. De pont Szoszi? Miért, miért teszi ezt vele?
  Szolóra nem értette, hogy mi van, Fox pillantása csak még jobban megrémítette. Mi a frász ütött ebbe a gyerekbe? Nem bírta sokáig a farkasszemnézést, gyorsan elkapta a tekintetét. Undorító ahogy ez a pali tud nézni. Észrevette, hogy Aminika a padon megsemmisülve fekszik. Az arca vörös volt  mint a főtt rák.
- Ami mi van veled? Baj van? - kérdezte kétségbeesetten. - Te sírsz? Ne sírj, nincs semmi baj!
De a lány nem válaszolt. Szolóra finoman rázni kezdte a vállat, hogy végre figyeljen rá. Nem sírt, de elég közel volt hozzá, úgy hogy inkább nem mondott semmit. 
- Mi a gond? Hallod? Mondj már valamit!
 Villámcsapásként csapott Szosziba a felismerés. Rájött már mi baja a barátnőjének. Ez a gondolat rendkívül feldühítette. Ez szándékosan történt így, nem véletlen. Fox te utolsó féreg! Mérgesen pillantott a szomszéd padba és az elmélete tanúbizonyságot nyert. A szőke és a barna srác jót röhögtek rajtuk. Jól szórakoztok mi? Szét tudta volna őket tépni egy szempillantás alatt, főleg Foxot. De nem tehette. Nem bánthatja, mert azzal megint csak Aminak okozna fájdalmat.
  Ezt követően a róka szemű igen gonosz módon folytatta erkölcstelen játékát. Folyton Szolóra közelében maradt árnyékként követte őt, vigyorgott rá, beszélni próbált vele. Közben élvezettel nézte végig, ahogy Aminika kiakad. Ellenben egész másképp viselkedett ha a 3 lány nem volt vele: sértegette, dobálta és egyéb módon bosszantotta a haverjaival. Szoszi napról napra idegesebb és kedvetlenebb lett, mert nem tehetett az egész ellen semmit, csak próbálta messziről elkerülni Foxot. De a fiú, hogy még jobban elbizonytalanítsa őket Aminikára is mindig rámosolygott, ha Szolóra nem volt valamilyen oknál fogva a közelében.
  Közeledett a félév, mindenki igyekezett belehúzni még a szükséges tantárgyakból. Az utolsó előtti óra fizika volt. Ráérősen csomagolt Szoszi szokásához hűen. Aminika és a másik két barátnője előre mentek mondván, hogy majd az ajtóban megvárják. Felkapta a a táskáját és elindult. Fox utána ment. Eddig azt figyelte, vajon mikor lesz már kész. Szoszi szándékosan nem iparkodott, bízva abban, hogy megunja a várakozást és eltakarodik végre a fenébe. Csalódottan vette észre, hogy nem így történt. Azon gondolkozott vajon hogyan vakarhatná le magáról ezt a kis piócát. Valaki a nevén szólította:
- Szolóra gyere csak ide! Ezt nézd!
Stelli volt az. Mérhetetlen megkönnyebbüléssel lépett a padjához. Ezt neked Fox! Remélte, hogy így lerázhatja végre. Stelli egy szép rajzot mutatott neki. 
- Ezt Mina csinálta rólad! Ugye milyen jó lett? 
- Igen szerintem is nagyon jó. Tökre élethű lett. - vette kezébe a papírt.
Közbe a szeme sarkából figyelte Foxot, hogy kiment már - e. De a fiú nem tágított. ÚGy gondolta megvárja amíg megszemléli a műremeket, addig ott állt mögötte. Nem mert hátranézni, de érezte a hátán az égető tekintetét. 
- Na megyek mert már kint várnak Amiék. Sziasztok! - köszönt el.
Ahogy elindultak volna, amikor a követője egyszer csak hirtelen előtte termett. Széles vigyorra húzta a száját úgy, hogy kilátszott minden foga. Szolóra értetlenül nézett rá. Aztán Fox a bosszús Aminikára pillantott, a képébe nevetett, majd sarkon fordult és elment. 
- Ez meg mit szívott már megint? - kérdezte Éndzsi.
- Ajj, miért nem bír már békén hagyni? - Én ezt már nem bírom! - tűrt a hajába idegesen Szolóra. - Állandóan a nyomomban van, nem tudom lerázni az Istennek se!
- Észrevettük, hogy most is megvárt. Direkt csinálja, élvezi nagyon most is, hogy kiröhögött! Undorító egy alak. - mondta fintorogva Flammi.
- Nekem mennem kell ebédelni! - jutott eszébe Szoszinak. - Majd latin után találkozunk! - és sietve útnak eredt. 
  Közben a kérdések csak úgy röpködtek a fejében. Vajon mit akarhat Fox ezzel elérni? Miért nem hagyja őt békén? Mit ártott ő neki? Mivel érdemelte ezt ki? És Ami? Semmi rosszat nem tett ő sem, azonkívül hogy beleszeretett. Már nagyon unja ezt a hülye játékot. Az a féreg csak egy eszközként használja fel őt, hogy féltékennyé tegye Aminikát. Egyébként meg utálja. De nem árthat neki, mert ha jól behúzna naki egyet, akkor megint csak a barátnőjének okozna vele fájdalmat. Ezt  pedig semmiképpen se akarta. Hiszen ez a gyerek pont azt szeretné elérni, hogy összevesszenek miatta. De ő nem fogja megadni neki ezt az örömet. Inkább lenyeli a büszkeségét és tűri, hogy megalázza, ha ez az ára annak, hogy ne haragítsa magára Amit.
  Aminika bement az ötös terembe a latinosokhoz. Nem volt ott egy teremtett lélek sem, de a táskák árulkodtak arról, hogy itt bizony óra lesz ha vége a nagyszünetnek. A lány igen bosszús kedvében volt, nem találta a helyét. Fel alá járkált a teremben és a fülhallgatóján zenét hallgatott. 
Ezt hallgatta :)
Fox ismét a képébe nevetett. Bizonyára bejön neki Szolóra, látszik rajta, rá van írva. Szoszi is totál ki van akadva, szegény. Tudta, hogy az a srác nem normális, de nem érdekelte. Akkor is szereti és ez ellen nem tud mit tenni. De miért kell ennek ennyire fájnia? Majd meghasad a szíve. És miért mosolyog rá mindig ha nem is kell neki? Miért játszadozik vele? Miért? Azt kívánta, bár sose találkozott volna vele. Akkor most nem kéne ennyire szenvednie. 
  Szoszi benyitott minek hatására Ami kicsit összerezzent. Kivette a fülest a füléből.
- Hali! - köszönt Szolóra, majd ledobta a táskáját.
- Szia! Kell nektek kréta? - kérdezte Aminika.
- Dehogy kell! - legyintett.
- Jó akkor eldugom a virágcserépbe. - cselekedett. - Jót tesz a növényeknek.
- Ja, egészséges nekik. Nekünk úgy se kell, majd Sarkadi kiküld valakit, hogy hozzon addig is megy az idő. 
Itt egy kisebb csönd telepedett rájuk. Majd Szolóra felsóhajtott:
- Én ezt már nem bírom. Ez a gyerek komolyan már az őrületbe kerget. Miért nem bír leszállni rólam?
Miközben ezt mondta hosszában kifeküdt a tanári asztalra, úgy hasalt ott, mint aki épp az utolsó szavait leheli ki. Barátnője feszülten tördelte a krétát, majd a kukába dobálta.
- Mert tetszel neki azért.
- Jaj, dehogyis! - sipította. - Csak azért csinálja, mert látja rajtad, hogy féltékeny vagy. Egyébként meg ha nem vagytok ott akkor ugyanúgy szemétkedik, ahogy szokott csak előttetek teszi magát! Úgy meg tudnám fojtani egy csepp vízben! - idegességében már a asztalt verte.
- Nem hiszem én azt, hogy csak előttünk ilyen. 
- Pedig így van! Akkor ne hidd el! - kiabálta Szoszi. - Még ha úgy is lenne, hogy tetszem neki, akkor se kellene! Inkább járnék egy vízilóval még az is szebb nála. Sőt utálom, gyűlölöm amiért így bánik veled! Élvezi, hogy kínozhat. Ember egyáltalán az ilyen?
- Hát, nem tudom. Jól szórakozik rajtunk. De én tiszta szívemből kívánom neki, hogy kapja vissza ugyanezt valaki mástól. Érezze át, hogy milyen az amikor vele játszadozik valaki! - ekkor a táblába bokszolt egy hatalmasat, csak úgy döngött az egész terem. - Aúú!
- Jaj, mit csinálsz te bolond? - kelt fel az asztalról Szoszi. - Amiatt a kretén miatt nem kéne magadat is leamortizálnod!
Aminika a kezét rázta, hogy enyhüljön a fájdalom amit magának okozott.
- Bocs, én nem akarlak belekeverni ebbe. - szólt bűnbánóan.
- Ugyan már, te nem tehetsz róla és most már benne vagyok úgy is nyakig. - mondta halovány mosollyal az arcán a göndör hajú.
Másnap az osztályfőnökük közölte, hogy holnap új diák érkezik az osztályba. Most költöztek ide Kendorra, ennyit lehetett még az új jövevényről tudni.
- Vajon milyen lesz az új osztálytársunk? - kérdezte a buszon Éndzselin Flammitól és Szolórától.
- Hát gőzöm sincs. De biztos rendes akár fiú, akár lány. - vélekedett a göndör fürtös.
- Majd kiderül. - mondta Flammi. - Azt mondták bioszos lesz.
Mögöttük egy kis termetű, de annál csinosabb lány kapaszkodott. Vállig érő barna hullámos hajat viselt. Meglepett csokibarna tekintete elárulta, hogy nem hagyták hidegen az előbb hallottak. 
- Ami azt mondta fikkeren, hogy Fox mostanában nagyon rád van kattanva. - nézett jelentőségteljesen Flammi Szoszira.
- Igen direkt csinálja, élvezi, hogy féltékennyé teheti Amit és közben engem is szívathat... De minket úgy se tud összeugrasztani, már megbeszéltem Amival ezt a dolgot. 
- Nem is ér annyit, hogy miatta összevesszetek. Egy akkora barom, hogy az már fáj, hogy lehet valaki ennyire rohadék nem tudom. - mondta ingerülten Éndzsi.
- És ezzel csak Aminak okoz fájdalmat és komolyan mondom még élvezi is. - fűzte hozzá Flammi.
- Fú, de meg tudnám fojtani! - ráncolta össze mérgesen a szemöldökét Szolóra. - Amúgy mindig Ami előtt mosolyog rám meg minden, egyébként meg folyton beszólogat, ha nem vagytok ott. 
- Undorító egy gyerek. - fintorgott Flammi.
- Az. - bólintott Szoszi. - Szerintem bármit megcsinálna csak, hogy féltékenyebbé tegye szegényt. 
- Csinálja, csinálja egyszer felforr az agyvizem és neki megyek! - szólt dühösen Flammi.
- Ki fogja készíteni Amit. Meg téged is. - állapította meg Éndzselin.
- Amúgy csütörtökön már olyan ideges lettem az egésztől a múltkoritól, hogy engem használ fel arra, hogy féltékennyé tegye, hogy rossz ebédjegyet adtam be a menzán. Aminak is mondtam, hogy mit csinált és ő is mondta, hogy látta. Ő meg olyan ideges volt, hogy beleöklözött a táblába. Én meg a padot vertem. - mesélte Szolóra.
- Azt mondom ki fogtok készülni. - ismételte Éndzsi.
- Még szerencse, hogy nem volt benn senki, mert latin előtt volt. - folytatta a göndör hajú. - De én nem hagyom, hogy kikészítsen!
- Jól teszed. - helyeselte Flammi. - A barátság sokkal fontosabb.
- Remélem azt Ami is belátja. - mondta Szoszi.
- Persze, tudja ő is. - szólt Éndzselin.
  Az osztályteremben nagy volt a zsivaj, mindenki a padtársával társalgott. Egyszer csak kinyílt az ajtó és belépett rajta egy alacsony lány. A járása kecses volt, maga a megtestesült elegancia. Hosszú szárú fekete csizmát, tintakék farmert, egy szép kék zsabós blúzt és egy fekete válltáskát viselt. Vállig érő selymes barna haját kiengedve hordta. Ezt a karcsú megjelenést még meg is koronázta egy szív alaki száj mosolya és két finoman ívelt szemöldök. De egy dolog még se illett a bájos vidámsága mellé ez pedig az élénk tekintete volt. Azok a csokibarna szemek, mintha külön életet éltek volna, olyan tekintélyt parancsolóan mérték fel a termet. Volt bennük valami megmagyarázhatatlan. A három lányos egyszerre futott végig a szörnyű felismerés: Ez az a csaj aki a buszon mellettük állt!