Bocsánatotokért esedezem amiért nem tudtam ilyen sokáig új részt hozni, de a suli nagyon húzós és összejött mostanában egy pár dolog. Komizzatok ha szeretnétek, hogy folytassam!
Beteglátogatás
A pulzusszám emelkedett, szívverés gyorsult. Szilefin ébredezett a lidérces álomból. Lezárt szemhéja olykor megrebbent, a kezeit ökölbe szorította és nagyokat sóhajtott. Minden erejével próbálta magát kiszabadítani a rémes képek utolsó foszlányaiból, de azok pókhálókként ragaszkodtak hozzá. Végül sikerült letépnie őket magáról és kinyitotta zafírkék szemeit. A látása nem volt tiszta, mert égette a napfény, hunyorognia kellett. A feje zavarosan zsongott, a szeme könnybe lábadt. Nyögött egyet, amire a közelben felfigyelt valaki. Halványan, de még mindig érezte az anakonda szorítását, a szörnyű légszomjat, a halálfélelmet. Mégis csak jó hely ez a kórház, mert itt legalább nincsenek kígyók.
- Hát felébredtél? - hajolt az ágyához egy vörös hajú nővérke, majd megfogta a homlokát.
A keze jéghideg volt.
- Még mindig van egy kis lázad. - állapította meg. - Innod kéne valamit, hogy kiszáradj itt nekem.
Ebben tökéletesen igaza volt, Szilefin torka már pergamenszárazra száradt, mert csak a száján kapott levegőt.
- Tessék. - nyomott a kezébe egy fehér műanyagpoharat.
A fiú nehézkesen felült az ágyon és nagyokat kortyolt a hideg vízből. A torkába égető fájdalom mart.
- Enned is kéne, várj mindjárt jövök és hozom az ebédet.
- Ebédet? - gondolta magában Szilefin. - Már ebéd idő lenne? Tovább aludtam mint hittem.
Eközben a 10. c - ben már mindenki arról beszélt, hogy vajon mi lesz szegény Szilivel. Volt aki sajnálta és akadt olyan is aki csak röhögött és ezt mondta: Úgy kell neki! A barátai természetesen mind kivétel nélkül aggódtak érte. Zen kapott egy újabb fülest, mi szerint Szilefin kórházban van és magas a láza.
- Oda kell mennünk! - indítványozta Flammi.
- Még szép az a minimum, hogy meglátogatjuk! - bólogatott Lumier.
- Ja, úgy is csak 6 óránk van majd hazamegyünk a kettessel. - szólt Zen.
- Én is pont így gondoltam. - helyeselte Éndzselin.
- Még jó, hogy a közelben van a kórház! - rikkantotta Szolóra. - Az már más dolog, hogy utálom a kórházakat. 2 perc alatt ott leszünk. Szegény, biztos unatkozik ott egyedül!
- Majd mi felvidítjuk! - mosolygott Flammi. - Én úgy is mindig feldobom a hangulatot.
- Hát az biztos! - nevetett Szoszi.
A folyosón ekkor megjelent egy középszőke, sápadt bőrű, világító türkizkék szemű srác. Valami különös hideg járta végig Lumiert ahogy meglátta, majd úgy kezdett fújtatni rá, mint egy dühös kis póni.
- Brrr... Kirázott a hideg. - borzongott Szolóra. - Lumi neked meg mi bajod?
A lány suttogásra fogta a hangját:
- Ez a pali Fox haverja. Még az évnyitó utáni nap reggel találkoztam vele. Tudod akkor halt meg szegény Mandula és ő meg az a másik végig ott röhögtek rajtam meg mutogattak rám.
- Majd adok én nekik, tudják kivel szórakozzanak! - csattant fel Szoszi.
- Ne is foglalkozz velük, sok hülye barom. - mondta Éndzselin miközben a távolodó srác után mutatott.
- Komolyan mondom ez még Foxtól is rondább! - jegyezte meg Flammi. - Ugyanolyan sötét kisugárzása van mint Foxnak, csak úgy árad belőle a melegség!
- Az tuti! - nevetett Lumier.
- Amúgy nem tudjátok, hogy ki ez a gyerek? - kérdezte Zen. - Eddig még sose láttam itt.
- Gusztom sincs és én sem. - válaszolta Szoszi.
- Ja én se láttam még. - szólt Lumier. - Lehet hogy kilencedikes?
- Lehet. - mosolygott jelentőségteljesen Flammi. - Ezek szerint akkor Fox a kisebbekre bukik!
Ezen jót kacagtak.
A hatodik óra csigalassúsággal telt el.
- Végre csöngettek! - pattant fel Flammi.
- Vigyázz Szilefin mert jövünk! - rikkantotta a mellette lévő padban Éndzselin.
A fizika leckét már le sem írták úgy rohantak ki az ajtón mind az öten. A főbejáratnál egymást taposva tolongtak mind a többi gyerekkel együtt. Odakint már kisütött a nap, finoman melegítette az arcukat. A kórházhoz vezető út megrövidítése érdekében a susnyáson keresztül vágtak át. Nem zavartattá magukat egy kis gazzal meg sárral.
Az épület előtt Szolóra megszólalt:
- Mondtam már, hogy mennyire utálom a kórházakat?
- Ja, és nem félj nem vagy egyedül. - szólt Lumier rossz szájízzel.
Fertőtlenítő szag terjengett az egész épületben. Fehérre meszelt falak, komor beteg arcok és nyomasztó csend fogadta a látogatókat. Az információn egy idős nő tájékoztatta Zent, hogy Szilefin a 4. emeleten a gyerekosztályon van a 17 - es kórteremben.
- Pont 17? - kérdezte hangosan Flammi.
- Ez a szám, úgy látom ma egész nap elkísér minket! - húzogatta a szemöldökét Szolóra.
- Jaj mikor feleltél Foxszal, fú az nagy volt! - szólt Éndzselin. - Azt hittem megfulladok úgy fojtottam vissza a nevetést.
- Én nem tudtam visszatartani. - mondta felidézve a rémes képeket Szoszi.
- Hát szerintem ezt míg élünk nem felejtjük el. - jegyezte meg Lumier. - Szilefinnel tuti, hogy elmondjuk hagyj röhögjön ő is!
Zen elfordulva az információs pulttól kérdezte:
- Hogy menjünk lifttel vagy lépcsőn?
- Lifttel! - ujjongta egyszerre Éndzsi és Lumi.
- Én tuti, hogy nem megyek lifttel már egyszer beragadtam és nincs az az isten, hogy még egyszer liftbe szálljak! - tiltakozott hevesen Flammi.
- Jajj nyugi már, nem lesz semmi baj! - biztatta Szoszi.
- Flammi ne csináld már, nem fogsz beragadni! - húzta magával Éndzselin.
- Nem, nem akarok! - kiáltozott.
Lumier hátulról tolta, Szolóra meg Zen csak nevetett rajtuk. Aztán végül is sikerült behúzni a lányt az ajtón.
- Nem hiszem el, hogy berángattatok ide! - sipította Flammi.
- Ez meg, hogy működik? - kezdte verni a gombokat Éndzsi. - Megnyomom mindegyiket, oszt majd csak kilyukadunk valahol!
- Ne, úristen, ne nyomkodd össze vissza! - kiabálta kétségbeesetten Flammi, de már késő volt. - Most már tuti végünk, itt fogunk meghalni!
- Én a helyedbe nem nyomkodnám meg mindet, mert be fogunk ragadni. - csóválta a a fejét Szolóra.
A lift megindult felfelé, a bent levőknek pedig a gyomruk ugrott egyet a szívükbe, ahogy megállt.
- Mi van már itt is vagyunk? - csodálkozott Zen.
Az ajtó kinyílt és egy női robothang szólalt meg:
- Első szint.
- De mi a negyedikre akarunk menni nem az elsőre! - mondta bosszúsan Éndzselin.
- Engedj oda majd én! - tolta el Lumier a lányt a gomboktól.
Megnyomott egy kis felfelé mutató nyilat és a lift újra megindult.
- Most már ne nyúlj hozzá! - utasította rendre Éndzsit.
- Fú, kajak azt hittem beragadunk! - fújta ki az eddig visszatartott levegőjét Flammi.
- Egy pillanatra én is! - sóhajtotta megkönnyebbülve a kis Zen.
- Miért, szerintem tök sirály volt! - kacagta Éndzselin.
- Hát szerintem meg nagyon nem! - szólt idegesen Flammi.
A lift hamarosan felért a negyedik emeletre. A folyosón mindenfelé ajtók nyíltak, mögöttük pedig betegek feküdtek a hófehér paplanos ágyakban. Szorgosan munkálkodó gépek tartották életben a testeket, amik lehet, hogy talán már sohasem nyerhetik vissza régi mivoltukat. Hőseinket gyomorforgató rossz érzés kerítette hatalmába ezektől a gondolatoktól. A 13 - as kórteremben egy kislány aludt. De nem pihentető természetes szunyókálás volt ez, hanem erőltetetten mély álom. Más szobákban is dolgoztak a fájdalomcsillapítók, az altatók és más gyógyszerek, csak úgy mint a fáradt orvosok és a lomha nővérek. Időnként gyereksírás hangzott fel valahonnan, máskor meg halálos csönd volt. Aztán feltűnt a következő ajtó a látóhatáron: 17 - es kórterem.
- Helyben vagyunk! - szólt Zen.
- Csak csendben nyisd ki lehet, hogy alszik. - mondta halkan neki Éndzselin.
- Oké.
Az ajtó hangtalanul kinyílt és örömet okozó, de mégis szánalomra méltó látvány tárult a szemük elé. Szilefin az ágyán feküdt, arca beesett volt, a tekintete fáradt és karikás, a haja kócos. Ahogy meglátta a barátait egy halovány mosoly jelent meg az arcán.
- Sziasztok! Hát ti? - lepődött meg.
- Szia! - hangzott kórusban a vidám köszöntés.
- Jöttünk meglátogatni! - szaladt az ágyához Zen a lányokkal együtt.
- Hogy vagy? - tudakolta aggódva Lumier.
- Köszi, már kicsit jobban. - szólt kásásan a beteg.
- Tudod, hogy a szívbajt hoztad ránk? - kérdezte Flammi.
- Már kezdtük azt hinni hogy meghaltál! - mondta indulatosan Éndzsi.
- Ja legközelebb még egy ilyen és esküszöm, hogy... hogy nem tudom mit csinálok veled! - fenyegette elnevetve a végét Szolóra.
- Bocs, nem akartam, hogy aggódjatok miattam. - sütötte le a szemét Szilefin.
- Jaj, ugyan már csak viccelünk! Nem haragszunk rád! - nyugtatta kedvesen Szoszi.
- Inkább meséld el, hogy hogy a fenébe tudtál eltévedni abba a hatalmas erdőbe! - kérte Zen.
A szőke srác mindent elmondott nekik az erejétől telhetően ami történt vele, még az álmát is. A többiek elszörnyülködve hallgatták néha közbeszúrva egy " Én már meghaltam volna! " vagy egy "Úristen!" felkiáltást. Mire a mondanivalója végére ért már egészen kifáradt.
- Na de mi volt a suliba? Meséljetek már ti is valamit? Mi szóltak hozzá a többiek, hogy eltűntem?
- Hát ismételten meleg helyzetekben volt részünk. - vette fel a mesélés fonalát Flammi. - Nem hiszed elé mi volt föcin!
- Jaj az jó volt olyat röhögtem! - szúrta közbe Szoszi.
- Rájöttem, hogy látnok vagyok. Ugyanis reggel még mondtam, hogy ma biztos én fogok felelni Foxszal. Aztán Vental kihívta először őt utána meg azt mondta: Hát akkor tizenhétből vonjuk ki tízet az hét, a hetedik a naplóban pedig Dézier Flammi!
- Én meg olyat nevettem, hogy mindenki engem nézett! Fúú, nagyon gáz volt! - fogta a fejét Szolóra.
- És én ilyenkor nem vagyok suliba! - mondta kacagva Szilefin. - Ez egy égi jel Flammi. Titeket az isten is egymásnak teremtett.
- Dehogyis ez csak szimpla véletlen műve! - vágta rá az. - Olyan melegem volt azt hittem megsülök és még milyen büdös volt az a gyerek, valami szörnyű...
- De véletlenek nincsenek. - érvelt Lumier. - Minden okkal történik.
- De vannak! - kiabálta Flammi.
Még egy fél percig ezen vitatkoztak. Elmesélték Szilefinnek, hogy mi volt a házi és azt, hogy quopert futottak tesin meg még egyéb más sulis dolgokról.
- Enned is kéne, várj mindjárt jövök és hozom az ebédet.
- Ebédet? - gondolta magában Szilefin. - Már ebéd idő lenne? Tovább aludtam mint hittem.
Eközben a 10. c - ben már mindenki arról beszélt, hogy vajon mi lesz szegény Szilivel. Volt aki sajnálta és akadt olyan is aki csak röhögött és ezt mondta: Úgy kell neki! A barátai természetesen mind kivétel nélkül aggódtak érte. Zen kapott egy újabb fülest, mi szerint Szilefin kórházban van és magas a láza.
- Oda kell mennünk! - indítványozta Flammi.
- Még szép az a minimum, hogy meglátogatjuk! - bólogatott Lumier.
- Ja, úgy is csak 6 óránk van majd hazamegyünk a kettessel. - szólt Zen.
- Én is pont így gondoltam. - helyeselte Éndzselin.
- Még jó, hogy a közelben van a kórház! - rikkantotta Szolóra. - Az már más dolog, hogy utálom a kórházakat. 2 perc alatt ott leszünk. Szegény, biztos unatkozik ott egyedül!
- Majd mi felvidítjuk! - mosolygott Flammi. - Én úgy is mindig feldobom a hangulatot.
- Hát az biztos! - nevetett Szoszi.
A folyosón ekkor megjelent egy középszőke, sápadt bőrű, világító türkizkék szemű srác. Valami különös hideg járta végig Lumiert ahogy meglátta, majd úgy kezdett fújtatni rá, mint egy dühös kis póni.
- Brrr... Kirázott a hideg. - borzongott Szolóra. - Lumi neked meg mi bajod?
A lány suttogásra fogta a hangját:
- Ez a pali Fox haverja. Még az évnyitó utáni nap reggel találkoztam vele. Tudod akkor halt meg szegény Mandula és ő meg az a másik végig ott röhögtek rajtam meg mutogattak rám.
- Majd adok én nekik, tudják kivel szórakozzanak! - csattant fel Szoszi.
- Ne is foglalkozz velük, sok hülye barom. - mondta Éndzselin miközben a távolodó srác után mutatott.
- Komolyan mondom ez még Foxtól is rondább! - jegyezte meg Flammi. - Ugyanolyan sötét kisugárzása van mint Foxnak, csak úgy árad belőle a melegség!
- Az tuti! - nevetett Lumier.
- Amúgy nem tudjátok, hogy ki ez a gyerek? - kérdezte Zen. - Eddig még sose láttam itt.
- Gusztom sincs és én sem. - válaszolta Szoszi.
- Ja én se láttam még. - szólt Lumier. - Lehet hogy kilencedikes?
- Lehet. - mosolygott jelentőségteljesen Flammi. - Ezek szerint akkor Fox a kisebbekre bukik!
Ezen jót kacagtak.
A hatodik óra csigalassúsággal telt el.
- Végre csöngettek! - pattant fel Flammi.
- Vigyázz Szilefin mert jövünk! - rikkantotta a mellette lévő padban Éndzselin.
A fizika leckét már le sem írták úgy rohantak ki az ajtón mind az öten. A főbejáratnál egymást taposva tolongtak mind a többi gyerekkel együtt. Odakint már kisütött a nap, finoman melegítette az arcukat. A kórházhoz vezető út megrövidítése érdekében a susnyáson keresztül vágtak át. Nem zavartattá magukat egy kis gazzal meg sárral.
Az épület előtt Szolóra megszólalt:
- Mondtam már, hogy mennyire utálom a kórházakat?
- Ja, és nem félj nem vagy egyedül. - szólt Lumier rossz szájízzel.
Fertőtlenítő szag terjengett az egész épületben. Fehérre meszelt falak, komor beteg arcok és nyomasztó csend fogadta a látogatókat. Az információn egy idős nő tájékoztatta Zent, hogy Szilefin a 4. emeleten a gyerekosztályon van a 17 - es kórteremben.
- Pont 17? - kérdezte hangosan Flammi.
- Ez a szám, úgy látom ma egész nap elkísér minket! - húzogatta a szemöldökét Szolóra.
- Jaj mikor feleltél Foxszal, fú az nagy volt! - szólt Éndzselin. - Azt hittem megfulladok úgy fojtottam vissza a nevetést.
- Én nem tudtam visszatartani. - mondta felidézve a rémes képeket Szoszi.
- Hát szerintem ezt míg élünk nem felejtjük el. - jegyezte meg Lumier. - Szilefinnel tuti, hogy elmondjuk hagyj röhögjön ő is!
Zen elfordulva az információs pulttól kérdezte:
- Hogy menjünk lifttel vagy lépcsőn?
- Lifttel! - ujjongta egyszerre Éndzsi és Lumi.
- Én tuti, hogy nem megyek lifttel már egyszer beragadtam és nincs az az isten, hogy még egyszer liftbe szálljak! - tiltakozott hevesen Flammi.
- Jajj nyugi már, nem lesz semmi baj! - biztatta Szoszi.
- Flammi ne csináld már, nem fogsz beragadni! - húzta magával Éndzselin.
- Nem, nem akarok! - kiáltozott.
Lumier hátulról tolta, Szolóra meg Zen csak nevetett rajtuk. Aztán végül is sikerült behúzni a lányt az ajtón.
- Nem hiszem el, hogy berángattatok ide! - sipította Flammi.
- Ez meg, hogy működik? - kezdte verni a gombokat Éndzsi. - Megnyomom mindegyiket, oszt majd csak kilyukadunk valahol!
- Ne, úristen, ne nyomkodd össze vissza! - kiabálta kétségbeesetten Flammi, de már késő volt. - Most már tuti végünk, itt fogunk meghalni!
- Én a helyedbe nem nyomkodnám meg mindet, mert be fogunk ragadni. - csóválta a a fejét Szolóra.
A lift megindult felfelé, a bent levőknek pedig a gyomruk ugrott egyet a szívükbe, ahogy megállt.
- Mi van már itt is vagyunk? - csodálkozott Zen.
Az ajtó kinyílt és egy női robothang szólalt meg:
- Első szint.
- De mi a negyedikre akarunk menni nem az elsőre! - mondta bosszúsan Éndzselin.
- Engedj oda majd én! - tolta el Lumier a lányt a gomboktól.
Megnyomott egy kis felfelé mutató nyilat és a lift újra megindult.
- Most már ne nyúlj hozzá! - utasította rendre Éndzsit.
- Fú, kajak azt hittem beragadunk! - fújta ki az eddig visszatartott levegőjét Flammi.
- Egy pillanatra én is! - sóhajtotta megkönnyebbülve a kis Zen.
- Miért, szerintem tök sirály volt! - kacagta Éndzselin.
- Hát szerintem meg nagyon nem! - szólt idegesen Flammi.
A lift hamarosan felért a negyedik emeletre. A folyosón mindenfelé ajtók nyíltak, mögöttük pedig betegek feküdtek a hófehér paplanos ágyakban. Szorgosan munkálkodó gépek tartották életben a testeket, amik lehet, hogy talán már sohasem nyerhetik vissza régi mivoltukat. Hőseinket gyomorforgató rossz érzés kerítette hatalmába ezektől a gondolatoktól. A 13 - as kórteremben egy kislány aludt. De nem pihentető természetes szunyókálás volt ez, hanem erőltetetten mély álom. Más szobákban is dolgoztak a fájdalomcsillapítók, az altatók és más gyógyszerek, csak úgy mint a fáradt orvosok és a lomha nővérek. Időnként gyereksírás hangzott fel valahonnan, máskor meg halálos csönd volt. Aztán feltűnt a következő ajtó a látóhatáron: 17 - es kórterem.
- Helyben vagyunk! - szólt Zen.
- Csak csendben nyisd ki lehet, hogy alszik. - mondta halkan neki Éndzselin.
- Oké.
Az ajtó hangtalanul kinyílt és örömet okozó, de mégis szánalomra méltó látvány tárult a szemük elé. Szilefin az ágyán feküdt, arca beesett volt, a tekintete fáradt és karikás, a haja kócos. Ahogy meglátta a barátait egy halovány mosoly jelent meg az arcán.
- Sziasztok! Hát ti? - lepődött meg.
- Szia! - hangzott kórusban a vidám köszöntés.
- Jöttünk meglátogatni! - szaladt az ágyához Zen a lányokkal együtt.
- Hogy vagy? - tudakolta aggódva Lumier.
- Köszi, már kicsit jobban. - szólt kásásan a beteg.
- Tudod, hogy a szívbajt hoztad ránk? - kérdezte Flammi.
- Már kezdtük azt hinni hogy meghaltál! - mondta indulatosan Éndzsi.
- Ja legközelebb még egy ilyen és esküszöm, hogy... hogy nem tudom mit csinálok veled! - fenyegette elnevetve a végét Szolóra.
- Bocs, nem akartam, hogy aggódjatok miattam. - sütötte le a szemét Szilefin.
- Jaj, ugyan már csak viccelünk! Nem haragszunk rád! - nyugtatta kedvesen Szoszi.
- Inkább meséld el, hogy hogy a fenébe tudtál eltévedni abba a hatalmas erdőbe! - kérte Zen.
A szőke srác mindent elmondott nekik az erejétől telhetően ami történt vele, még az álmát is. A többiek elszörnyülködve hallgatták néha közbeszúrva egy " Én már meghaltam volna! " vagy egy "Úristen!" felkiáltást. Mire a mondanivalója végére ért már egészen kifáradt.
- Na de mi volt a suliba? Meséljetek már ti is valamit? Mi szóltak hozzá a többiek, hogy eltűntem?
- Hát ismételten meleg helyzetekben volt részünk. - vette fel a mesélés fonalát Flammi. - Nem hiszed elé mi volt föcin!
- Jaj az jó volt olyat röhögtem! - szúrta közbe Szoszi.
- Rájöttem, hogy látnok vagyok. Ugyanis reggel még mondtam, hogy ma biztos én fogok felelni Foxszal. Aztán Vental kihívta először őt utána meg azt mondta: Hát akkor tizenhétből vonjuk ki tízet az hét, a hetedik a naplóban pedig Dézier Flammi!
- Én meg olyat nevettem, hogy mindenki engem nézett! Fúú, nagyon gáz volt! - fogta a fejét Szolóra.
- És én ilyenkor nem vagyok suliba! - mondta kacagva Szilefin. - Ez egy égi jel Flammi. Titeket az isten is egymásnak teremtett.
- Dehogyis ez csak szimpla véletlen műve! - vágta rá az. - Olyan melegem volt azt hittem megsülök és még milyen büdös volt az a gyerek, valami szörnyű...
- De véletlenek nincsenek. - érvelt Lumier. - Minden okkal történik.
- De vannak! - kiabálta Flammi.
Még egy fél percig ezen vitatkoztak. Elmesélték Szilefinnek, hogy mi volt a házi és azt, hogy quopert futottak tesin meg még egyéb más sulis dolgokról.
Ez az eddigi kedvenc fejezetem! Vicces volt, rendkívül humoros, de ugyanakkor aggódtam is egy kicsit nehogy Szilefin rosszabbul legyen! Milyen aranyosak hogy meglátogatták! Felelevenítették a kis felelést, akkor az a liftes jelenet is ismerős volt! Egyszerűen csúcsszuper volt, végig röhögtem! :)) Gyorsan kövit, nagyon ügyes vagy testvérem! ♥
VálaszTörlésUI: Igen is vannak véletlenek!!!!!
Nos, azt hiszem megint azt kell mondanom, hogy ez az új kedvenc részem.:D Nagyon édes a barátaitól, hogy bementek meglátogatni.:) És olyan vicces volt ahogy kritizálták Fox haverját hogy nekem is nevetnem kellett tőle :D. Ne hagyd abba!! Siess.:)
VálaszTörlésÓ köszönöm szépen nagyon mind kettőtöknek nem is tudjátok mennyit jelent ez nekem! :D Hamarosan folytatom! :D
VálaszTörlés