5. rész

Eltévedve

   - Hú, de finom volt! - simogatta a hasát Éndzselin. - Szili és Lumi sajnálhatják, hogy nincsenek itt! 
- Lehet, hogy Szilefinnek is közbe jött valami. - vélekedett Szolóra. - Meg kéne tudni, hogy mi van vele. Vagy, hogy egyáltalán otthon van - e.
- Nekem megvan az anyukája száma. - szólt Zen.
- Akkor hívd föl! - utasította Flammi.
- Rendben. - tárcsázta a számot a fiú, majd a füléhez emelte a mobilt. - Kicsöng.
- Pár másodperc múlva egy női hang szólt a vonal másik végén:
- Haló. Karic lakás. Tessék kit keres?
- Csókolom Larín néni. Szili otthon van?
- Nincs. Már rég elindult otthonról. Nem veletek van szalonnát sütni? - kérdezte aggodalmasan csengő hangon.
- Nem. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk a Nagy hegyen, de nem jött el. A mobilján meg nem tudjuk elérni.
- Úristen! - döbbent le az asszony. Az mondta, hogy a vöröskalászi erdőn keresztül akar menni, én mondtam, hogy ne arra menjen, mert el fog tévedni, vagy történik vele valami. De sose hallgat rám! Ha valami baja lesz... - itt elcsuklott a hangja.
- Ne tessék aggódni megkeressük! - nyugtatta Zen. - Merre van az az erdő?
- Nem, ti ne menjetek oda még ti is eltévednétek! Máris szólok a rendőrségnek. Ha mégis találkoznátok vele megteszed, hogy felhívsz?
- Persze.
- Köszönöm fiam. Most letetszem, ha valami fejlemény van majd hívlak. Szia. - szólt remegő hangon.
- Rendben, viszont hallásra! - köszönt el Zen.A többiek is mind hallották a beszélgetést, mert a telefon ki volt hangosítva.- Szegény Szili! - sajnálta meg Éndzselin. - Remélem jól van.- De, hogy lehet ennyire bolond? Elindul öcsém, tök ismeretlen erdőbe, utána meg csodálkozik ha eltéved. - szólt mérgesen Szoszi, de legbelül ő is nagyon aggódott a barátjukért.- Hát Szili sose a megfontoltságáról volt híres. - állapította meg Zen. - De ha valami baja lesz...- Ha kinyírja magát én tuti megölöm! - csattant fel Flammi.- De ha már meghalt, akkor, hogy ölöd meg? - tette fel az érdekes kérdést Szolóra.- Úgy, hogy feltámasztom és még egyszer megölöm! - indokolt ellentmondást nem tűrő hangon.- Ja, vagy úgy. - bólintott Szoszi.- Meg kéne keresünk. - vetette fel az ötletet Éndzselin.- Jó de hogy? - tudakolta vékony egérhangon a göndör fürtös. - Azt se tudjuk hol az az erdő. - szólt Flammi. - Mellesleg tuti mi is eltévednénk benne. - Ja valószínűleg. - adott neki igazat Zen. - De nem ülhetünk itt tétlenül! Lehet, hogy Szili épp haldoklik valahol!- A rendőrök keresik. - mondta elgondolkozva a dióbarna hajó lány. - De mi van, ha nem találják meg? Én azt mondom menjünk és keressük meg.- Szerintem nem valami jó ötlet. - csóválta a fejét Szolóra. - De ti tudjátok.- Max, ha eltévedünk akkor majd híjuk a rendőröket, hogy keressenek meg minket! - nevetett Éndzsi.- - Nálunk legalább van telefon, nála még az sincs szerencsétlennél.- Nekem nagyon rossz előérzetem van még mindig. - sötétült el Flammi égkék tekintete. - De nem tudnék én se itt ülni és várni. Szili tarts ki, megyünk! - Tuti vihar lesz. - nézett az égboltra Zen. - Minél hamarabb meg kell találnunk, ha nem akarunk bőrig ázni! Az égen sötét felhők vertek tanyát, sokasodtak mint a szürke sáskák. A hideg szél szomorúan fújt és egyre erőteljesebben. 

  A szőke bagoly úgy gondolta már eleget gubbasztott a fán. Óvatosan lemászott róla a táskával a hátán. Zafírkék szemeivel az ösvényt kereste, de nem látta sehol. Fogalma se volt arról, hogy merre kell mennie. Úgy döntött, hogy az isteni gondviselésre bízza magát és elindult észak felé. Céltalanul bolyongott a rengetegben. Lépésenként nőtt benne a félelem, hogy talán sosem jut ki innen. Nemrég kis híján medvecsemege lett belőle. A szülei ki fognak készülni, ha rájönnek, hogy eltűnt. Meg a barátai is. Most biztos egy beszámíthatatlan alaknak tartják, amiért nem ment el. Mondjuk igazuk van, tényleg az egy megbízhatatlan, önfejű szamár. Az anyja mondta, hogy ne az erdőn keljen át, de neki csak azért is itt kellett mennie. Hát most jól megszívta.
 A hideg szél egyre erősödött, dühös fodrászként borzolta össze szőke haját. Igyekezett hátratúrni azt, nem hagyta, hogy a szemébe lógjanak a tincsek. A hűvös levegőtől megborzongott, fázni kezdett. A szél pedig csak süvített és hozta magával fekete felhőit. A korom színű bárányok sokasága ellepte az égboltot a fák felett. A nyomasztó csendből ls a sötétségből ítélve Szilefin arra következtetett, hogy ezek a bárányok nemsokára sírni fognak. A következtetése helyes volt. A fekete gyapjas égi nyáj keservesen zokogni kezdett. A könnycseppek hangosan kopogtak a fák levelein és a fiú fején.
- A francba, ezt nm hiszem el! - bosszankodott hangosan.
Káromkodott még egy sort majd kék kabátját a fejére tette, hátha az védi valamennyire az esőtől. Hatalmas mennydörgést hallott a feje felől, amitől még jobban megijedt. Szomorúan vette tudomásul, hogy attól amitől halálosan félt, az égiháború már elkezdődött.

 - Még mindig nem veszi föl? - kérdezte aggódva Szolóra.
- Nem.  - válaszolta csalódottan Éndzselin miközben a fülénél tartotta a mobilját. - Már vagy hatszor hívtam, de semmi.
- Biztos, hogy erre kell menni? - tudakolta halkan Zen.
- Nem, egyáltalán nem biztos. - mosolygott kínjában Szoszi. - De ott van az a rakás fa, gondolom az az erdő.
- Jé, vajon miből jutottál erre a világmegváltó következtetésre? - tette fel a költői kérdést Flammi.
- Hát nem is tudom. - sóhajtott a grafitszürke szemű.
- Szerintem Szilefint elvitték az ufók a mobilját meg elvették tőle. - gondolkozott hangosan Éndzselin.
- Nincsenek is ufók! - forgatta a szemét Zen. - Vagy ha vannak akkor se kéne nekik Szili.
- Akkor vámpírok kapták el és kiszívták a vérét és most ő is vámpírként repked valahol! - fantáziált tovább. - Vagy tudom már! Biztos, hogy az erdei oposszumok vitték el! Azoktól veszedelmesebb nincs, én mondom! Az oposszum hosszú bosszú most őt is elérte, mert azt mondta a múltkor, hogy nincsenek is itt oposszumok!
- Éndzsi neked még ehhez van energiád? - kérdezte a fejét fogva Szolóra.
- A hülyeséghez mindig van. - húzta kis mosolyra a száját.
- Úristen! - kiáltott fel Flammi a zsebeiben kotorászva.
- Mi van? - sipította ijedten a másik három.
- Elfogyott a cukrom! - szólt olyan kétségbeesettem, mint akinek az élete múlik rajta.
- Ó minő tragédia! - sóhajtott cinikusan a fiú.
- Az hát! - csattant fel Flammi. - Mindegy, úgy se tudnék enni, amikor ilyen ideges vagyok.
 Amint a fák sűrűjéhez érkeztek őket is elérte a fekete bárányok rettenetes nyája. Az eső hirtelen zuhogni kezdett, mintha dézsából öntötték volna.
- Úristen! - visította Szoszi. - Na a hajamnak annyi! Ki hozott ernyőt?
- Én hoztam! - kapta elő kék esernyőjét Flammi.
- Nálam is van egy. - húzott elő a táskájából egyet Zen is.
- Nálam nincs! - szólt búsan Éndzselin.
- Gyere az enyém alá! - ajánlotta fel a fiú.
- Oké! - állt be mell a lány.
Szolórának mondani se kellett rögtön Flammi esernyője alá húzódott. Így vágtak neki a zöld bükkrengetegnek.
  Villámlani kezdett, pár pillanat múlva pedig egy fülsüketítő dörgés rázta meg a tájat.
A lány sikítottak, különösen Éndzsi, mert ő köztudottan ki nem állhatta a vihart. Akaratlanul is Zen mellé húzódott, remegett a félelemtől és a hidegtől.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. - nyugtatta kedvesen a fiú.
- Bocsi, de nagyon félek a mennydörgéstől kiskorom óta. 
- Nem kell tőle félni, nem esz meg. - mosolygott bátorítóan Zen.
- Könnyű azt mondani. - sütötte le mogyoróbarna szemét, mert nem mert a fiúra nézni zavarában.
Magában azt gondolta, hogy milyen kedves srác ez a Zen. Már másodszor védi meg és segít neki. Sosem tudja majd neki ezt viszonozni eléggé.
- Szilefin hol vagy? Szilefin! - ordibálta torkaszakadtából Flammi.
- Nem hiszem, hogy hallja. - állapította meg Zen.
- Nem baj az, előbb utóbb csak meghallja! - szólt nagy hangerővel vékony hangján a csatakos fürtjei mögül Szolóra. - Szili! Hallasz? Szili!
Egy rettenetes égzengés nyomta el a kiabálását. Mind a négyen befogták a fülüket, igaz Zen és Flammi csak fél kézzel, mert a másik kezükben az esernyőt tartották. Az eső pedig csak szakadt szakadt megállíthatatlanul. Éndzselin még jobban reszketett, Szoszi sikított.
- Az anyja! Ez közel volt! - mondta idegesen Flammi.
- Nem is kicsit! - szólt remegő hangon a mellette haladó másik személy.
- Hülyeség volt elindulni ilyen időben! - fakadt ki Éndzselinből. - Forduljunk vissza!
Elhatalmasodott rajta a félelem. Nagyon fázott, rázta a hideg, a haja és a ruhája csurom víz volt átitatva keserűséggel és rettenettel. Alig látott maga előtt valamit, elhomályosodott előtte a világ.

 Szilefin teljesen bőrig ázott. Dideregve húzódott be az egyik fa alá. Fáradt volt, fájt a lába ezért a törzsnek támaszkodott. Már semmi remény nem maradt benne, üres volt, akárcsak a gyomra, rég nem evett már semmit se. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább,  soha se fog kivergődni ebből az erdőből. A fatörzsön lassan végigcsúszott le egészen a sáros földig. Jobb lenne, ha őt is elnyelné a föld, emilyen szerencsétlen senki nem fog itt rátalálni. Nem érdekelte, hogy a ruháját teljesen belepte a sár, szőke haja csimbókokban állt össze a víztől. Jobban elvonta a figyelmét a reszketése, a foga vacogása. A szemét behunyta, a fejét a fának támasztotta és várta a halált. Még az is jobb lenne, mint itt szenvedni. Amúgy is, kinek hiányozna? Mindenkinek jobb lenne nélküle. Úgy is mindenkinek rosszat tesz még ha csak jót akar akkor is. Itt senki nem fogja keresni. Senki.

 - Tudtommal te akartad hogy keressük meg! - kiabálta ingerülten Flammi.
- Én mondtam, hogy nem jó ötlet, de hát rám, sose hallgat senki. - morogta Szolóra.
- Akkor forduljunk vissza. Ilyen időbe úgy se fogjuk megtalálni. - szólt Zen.
Ekkor váratlanul megcsörrent Szoszi mobilja. Nagy nehezen előkotorta a táskájából és felvette.
- Szia anya! ..... Kint vagyunk még, de ne félj nemsokára megyek haza. itt kisebb szünet, majd újra megszólalt. - Igen van busz. Na szia!
- Mi van, mit mondott? - érdeklődött Flammi.
- Azt, hogy menjünk haza, mert vihar van. Nem mintha nem tűnt volna fel! Tényleg vissza kéne fordulnunk, mert ez az utcsó busz, ha ezt nem érem el, akkor mehetek gyalog hazáig. Ráadásul ernyő sincs nálam.
- Akkor visszamegyünk és kész. - döntötte el Zen.
- Szegény Szili! Remélem még él! - mondta Flammi miközben megfordult a többiekkel együtt.
- Biztosan. Nem kell őt félteni, erős gyerek, mit árt neki egy kis vihar! - ironizált Szoszi.
- Ja, rossz pénz nem vész el. - tette hozzá Éndzsi.
Az erdőből sikeresen kijutottak, de az égiháború nem akart csendesülni. A szívük mégis visszahúzta őket, mert úgy gondolták, hogy most cserben hagyták a barátjukat.

 Ott benn az erdő mélyén érezheti csak igazán magányosnak magát az ember. Egy teremtett lélek sem jár arrafelé. De Szilefin nem érzett már semmit. Se éhséget, se fájdalmat, se hideget, se magányt. Mozdulatlanul feküdt a fa alatt, az esőben, a sárban.