4. rész

Köszönöm szépen a hozzászólásokat nélkülük nem folytattam volna. Most egy kivételesen hosszú résszel készültem nektek hálám jeléül. Ha szeretnétek, hogy folytassam akkor jelezzétek komiban! Itt az új rész:

A vöröskalászi felfedező

  Több mint 2 hete elkezdődött a tanév, de Szilefinnek olyan volt mintha csak 2 nap lett volna.
 - Szeptember 16. vasárnap. - pillantott a naptárra.
Előző este telefonon megbeszélte a barátaival név szerint Zennel, Éndzselinnel, Flammival és Szolórával, hogy menjenek el a Nagy hegyre szalonnát sütni. Lumiert is hívták, de sajnos ő nem tudott velük tartani, mert a rokonai mentek hozzájuk látogatóba. A találkát délután 4 -re beszélték meg. 
 Szilefin nem Kendoron, hanem egy Vöröskalász nevű kis falucskában lakott, nem messze a várostól. Itt jóformán mindenki ismerte egymást, az emberek kedvesek és közvetlenek voltak. Az utakon alig járt autó, nem úgy mint a poros benzingőzös városokban. Csend, nyugalom és béke honolt, egy hangos szót se lehetett hallani. A falu közepén egy nagy fehér templom állt, ide járt a jó nép istentiszteletre. Vöröskalásznak volt egy kis ABC - je is, ahonnan  a legfontosabb élelmiszereket szerezhették be. Innen járt tehát Szilefin busszal és gyalog az Alma Máter Gimnáziumba. Vöröskalásztól nem volt messze a Nagy hegy, ha az ember átvág a kettő között elterülő bükkerdőn. Szili azelőtt még csak kétszer járt az erdőben, de mivel nem akart kerülni, ezért úgy döntött, hogy átvág rajta.
- Ha nem térek le a kitaposott ösvényről akkor nem lesz semmi baj. - gondolta amikor belépett a fák sűrűjébe. 

 - Fél négy. - mondta az órájára nézve Zen a mellette álló dióbarna Éndzselinnek.
- Oké. Akkor szerintem indulhatunk. - szólt a lány.
A Vasember úton ballagtak végig ugyanis mind a ketten ebben az utcában laktak. A téglaszínű panelházakon itt - ott már levált a vakolat, helyükön csak szürke hegek maradtak. Ilyen vörös betonbörtönökben élt Éndzsi és Zen is. Velük ellentétben Flammi és Szoszi kertes házakban laktak. Ők a Sárga úton várták őket egy nagy fűzfa árnyékában. A téglaszínű épületek után egy olyan úton kellett volna átmenniük, ahol nem volt zebra, az autók pedig szabadon pöffögtették a kipufogógázukat szerte szét. Dühös fémvadállatokként cikáztak ide - oda. Éndzsi épp egy érdekes sztorit mesélt arról amikor a barátnőivel bezárták egymást az egyik bevásárlóközpont vécéjébe:
 - Én meg próbáltam kinézni alul a lyukon, hogy van - e ott valaki. De annyira mélyre hajoltam, hogy beleestem fejjel a kukába... - ekkor nevetve lelépett a járdáról. - Ami tele volt betéttel...
- Vigyázz! - kiabálta Zen amikor látta, hogy egy nagy piros kocsi száguld felé eszeveszett sebességgel.

 Fél négy. - nézett a mobilja kijelzője a vöröskalászi felfedező.Az ösvény mentén haladt rendíthetetlenül. Körülötte a barna talajon útjelzőkként hozták termésüket a kis medvehagymák. Sűrűn álltak a bükkfák, vékony törzseikkel olyan egyformáknak tűntek, mintha csak egy fát sokszorosítottak volna száz meg száz példányban. Valamelyiken egy gyönyörű sárgarigó hallatta csodálatos énekét.
- Pofonegyszerűen ki fogok jutni innen! - gondolta magában Szilefin. - Ez az ösvény tuti, hogy a Nagy hegyre vezet! Szili, te egy zseni vagy! - és jókedvűen fütyörészett.
Egyszer csak megrezzent mögötte az egyik bozót. A szőke srác megtorpant egy pillanatra és körülfürkészett. Nem látott senkit.
- Biztos csak képzelődtem... - legyintett majd újra elindult.
Alig tett egy pár lépést, amikor egy hátborzongató morgást hallott maga mögül. Ez a hang olyan volt mint egy medvéé. Nem mert hátranézni. Félt, hogyha megmozdul, akkor ez a valami megtámadja. Az előbbi felhőtlen jókedve egy pillanat alatt elszállt, helyette csak remegtető félelem maradt. Az állat egyre közelebb és közelebb osont hozzá. Nagy szőrös mancsai nyomán recsegtek-ropogtak az ágak, a növények. Még egy morgás ezúttal sokkal közelebbről. Szilefin nem bírta tovább, meg kellett fordulnia, de a látványtól még jobban megrémült, szó szerint a földbe gyökerezett a lába. Alig pár lépésnyire tőle egy hatalmas barnamedve állt, ami legalább háromszor akkora volt, mint ő. A karmai és a fogai élesek, mint a kés, tekintete maga volt a könyörtelen düh. Idegen merészkedett a területére, méghozzá egy igen ínycsiklandozó idegen. Előételnek pont megteszi a medvehagyma mellé!


 Zen az utolsó pillanatban rántotta vissza a kezénél fogva Éndzselint a száguldó piros kocsi elől. Majdnem hátraesett a lánnyal együtt, de végül sikerült megtartania magát.
 - Jól vagy? - kérdezte aggódva. 
- Igen. És te jól vagy?
- Akkor jó, én már kevésbé! - nevetett bosszúsan Éndzsi. - Egyszer még kinyírom magam!
- Milyen öngyilkos hajlamaid vannak neked hallod... Kiugrassz a kocsi elé, hogy elüssön!
- Ja, még szerencse, hogy visszarántottál, egyébként már rég felkenődtem volna az aszfaltra! Örökre hálás leszek ezért. - mosolygott kicsit szégyenlősen.
- Ugyan már, bárki megtette volna a helyemben! - szerénykedett Zen, érezte, hogy egy kicsit zavarban van, nem tudta mit mondjon hirtelenjében.
Az út egy pár pillanatra forgalmatlan lett, de hőseinknek ennyi is elég volt ahhoz, hogy átslisszanjanak rajta. Most már sokkal óvatosabb léptekkel folytatták útjukat a kijelölt célpont, vagyis a Sárga út felé.


 - Elég éhesnek látszik... - nézte megrökönyödve Szilefin a hatalmas vadállatot.
Keze lába remegett a félelemtől, egy lépést se mert tenni. Úgy állt ott, mintha megbabonázták volna. A medve egyre jobban a közelébe férkőzött. Ráérősen méregette a fiút, akinek minden másodperc egy órának tűnt.
- Fuss Szili, indulj már, mi lesz? - motyogta magának, de a lába gyökeret eresztett a földbe. 
Még egyszer morgott egyet a fenevad, hangja betöltötte az egész erdőt. Nem csiripelt ott már egy sárgarigó se, síri csönd honolt.
 - Most! - kiáltotta és végre futásnak eredt.
Árkon bokron keresztül szaladt céltalanul a rengetegben. A medve utána iramodott. Szilefin meglátott egy nagy vastag fát a sok vékony bükk között. Felugrott az egyik ágára, majd onnan egy másikra kapaszkodott fel. A hatalmas állat egy másodpercet késett szerencséjére és nem tudta elkapni és lehúzni a magasból. A halálra rémült fiú zihált, fejét a fára fektette. A medve két lábra ágaskodott a törzsön, de nem érte el a kiszemelt áldozatát. 
- Ez egy hajszálon múlott... - lihegte a szőke srác. - Még jó, hogy tudok fára mászni.
A hátizsákját felakasztotta egy ágra. Úgy gondolta megvárja amíg az aranyos kis mackó megunja a játékát és más ennivaló után néz. De addig is szólni kéne a többieknek, hogy késni fog.  A mobilját kereste a zsebében: de nincs sehol. A táskájában is megnézte: ott sincs. Csak nem hagyta el valahol?
- Ez nem lehet igaz... Hova a francba tettem... - kutakodott tovább az ágon egyensúlyozva.
De a mobil szőrén szálán eltűnt.


  - Hol vannak már ezek? - toporgott Flammi türelmetlenül a fűzfa alatt. 
 - Nyugi, mindjárt itt lesznek. - nyugtatta Szolóra.
- Tudod, hogy én milyen nyugodt vagyok, én vagyok a világ legnyugodtabb embere. - ironizált.
- Igen tudom. - forgatta a szemeit.
- De mi van hogyha történt velük valami? Nekem olyan rossz előérzetem van.
- Jaj ne láss már rémeket! Biztosan nincs semmi bajuk. - mosolygott a göndör fürtjei mögül Szoszi.
- De akkor is jöhetnének már, mert éhes vagyok. - nézett vágyakozva a szatyrára égkék szemeivel. - Meg fog romlani a kajám.
- Nem romlik az meg, főleg ha rajtad múlik! - legyintett.
- De már háromnegyed négy van, most már itt kellene lenniük. Mindjárt megeszem nyersen a szalonnámat.
- Oda nézz! Azok ott nem ők? - mutatott a távolba Szolóra.
Az út másik oldalán egy piros felsős, farmernadrágos dióbarna hajú lány és egy nála kicsit kisebb szürke pulcsis gesztenyebarna hajú srác tűnt fel.
- De igen azok ők! - ujjongott Flammi integetve. - Hahó! Itt vagyunk!
Zen és Éndzselin nevetve visszaintegettek. Nem telt bele 1 perc se mire a két lányhoz értek.
- Sziasztok! - ölelte meg egymást a négy barát.
- Ne tudjátok meg mi történt velünk. - kezdte a mesélést Éndzselin.
 Mire az autós sztori végére ért egészen kifulladt. Flammi így szólt hüledezve:
- Úristen! Még jó, hogy nem esett semmi bajotok! 
- Veletek is mindig történik valami. - állapította meg Szolóra. - Szerintem lassan menjünk, mert nem fogunk odaérni!
- Igenis kapitány! - tisztelgett előtte viccesen Zen.
Gyors léptekkel indultak el a Nagy hegy felé.


 A szőke srác úgy gubbasztott ott a fán, mint egy nagy fülesbagoly. Az ideiglenes földszinti szomszédja ugyanis nem akart tágítani alóla. Bambán figyelte Szilefin minden rezdülését azt várva, hogy hátha lepottyan a magasból. 
- Hé menjél már innen te hülye medve! Úgy se fogok lejönni innen amíg itt vagy! - ordította bosszankodva. 
De a hatalmas ragadozó nem értett ebből semmit, a füle botját se mozdította. Baglyunk pedig már nagyon kezdte magát unni a fán, elzsibbadt a lába és szédült. Hol lehetnek most Zenék? Vajon keresik őt, ha rájönnek, hogy nincs a Nagy hegyen? És, hogy fog hazakeveredni innen?


 A Nagy hegy szép zöld füves hely volt, itt ott kisebb fák árnyékot kínáltak az arra járóknak. Barátaink úgy beszélték meg, hogy a domb tetején lévő sziklánál fognak találkozni Szilefinnel.
 - Hol van Szili? - kérdezte csodálkozva Szolóra.
- Biztos csak késik. Mindig szokott általában. - tájékoztatta a kis Zen.
- De, már itt kéne lennie 4 óra múlt 5 perccel. - nézett az órájára Flammi. 
- Lehet, hogy elvitték az Ufók! - tréfálkozott Éndzsi.
- Szerintem Szili az Ufóknak se kéne! - nevetett a göndör hajú lány. - Ha megtudnák, hogy mennyit beszél, egyből visszaküldenék a földre.
- Az tuti! - bólogatott Éndzselin.
- Akkor most nélküle kezdjünk el szalonnát sütni? - kérdezte aggódva Flammi.
- Hát jobb lesz ha siet, mert még megeszed előle! - tette hozzá Szoszi.
- Fel kéne valakinek hívnia. - szólt bölcsen Zen.
- Majd én. - vette ki a zsebéből a mobilját a dióbarna hajú lány és a füléhez emelte.
A telefon többször is búgó hangokat adott ki.
- Gyerünk már vedd fel te nagyon szőke! - járkál fel alá Éndzselin.
De a vonal csak búgott. Végül aztán a lány feladta.
- Ez kész. Kicsöng, de nem veszi fel.
- Lehet, hogy otthon hagyta. - mondta kicsit ingerülten Flammi. - Vagy ki tudja mi történt vele.
- Vagy elhagyta. - szúrta közbe a lehetőséget Zen. - Kitelik tőle.
- Mi van, hogyha történt vele valami? - tette fel félve a kérdést Éndzsi.
- Ugyan már mi történhetett volna vele? - válaszolt a kérdésre kérdéssel Szoszi.
- Nem tudom. - bújt bele a piros mellényébe Éndzselin. - Kiráz a hideg, kezd fújni a szél.
- Ja hűvösödik az idő. - jegyezte meg Flammi. - Most mit csináljunk, ha Zen nem jön? Én már majd éhen halok.
- Elkezdjük megrakni a tüzet, aztán vagy jön vagy nem. - válaszolta a fiú.
- De akkor te raksz tüzet, mert te vagy itt az egyetlen férfi. - mutatott rá Éndzsi.
- Ja panelgyerekként én aztán nagyon értek a tűzrakáshoz, de megpróbálhatom. - mondta halkan Zen. - Ki hozott fát meg gyufát? 
- Én hoztam. - borította ki a földre a szatyra tartalmát Flammi.
- Kedves Flammi, te vagy a tűz csiholója! - rikkantotta a göndör fürtös.
- Mondtam már, hogy nem vagyok kedves Flammi! - kiabálta az. 
- Jól van na, tudod, hogy szeretlek. - békítette a lány.
Időközben Zen összeállította a fadarabokat egy kevésbé füves helyen.
- Szilefin bezzeg ilyenkor nincs itt mikor kellene! Ő ért az ilyenekhez. - morogta.
 - Papír kéne alá, így nem fog meggyulladni. - csicseregte Szolóra. - Ki hozott újságot?
- Én hoztam. - kapott a másik szatyra után Flammi.
- Ó, hogy te mindenre gondolsz! - mosolygott Éndzselin.
A tűz hamarosan nagy lánggal égni kezdett. Füstszag terjengett a levegőben. A négy tininek már kopogott a szeme az éhségtől. A szalonnák, a kenyerek, a nyársak és a tálcák mind előálltak.
- Végre! Csöpög már ebből is valami! - rakta a szalonnáját a paprikás kenyere felé Flammi.
- Nekem sok hagymát tegyetek rá! Ja meg paradicsomot! - kiáltotta Éndzsi a szendvicseket készítő Zennek és Szoszinak, miközben a tüzet élesztgette.
- Utálom a paradicsomot fújj! - fintorgott Flammi.
- A tiedre nem raktunk nyugi. - rakott uborkát a kenyere tetejére a fiú. 
- Ki kér almalevet? - kérdezte Szoszi.
- Én! - vágta rá Éndzsi. - Nálad mindig van.
- Alap. - húzta széles mosolyra a száját a lány.
- Szerintem már Szili nem fog jönni. - komorodott el Flammi. - Hol lehet most?


  Szilefint majd megölte az ideg ebben az őrjítő várakozásban. A világon talán a legjobban a tétlenséget utálta. Egyszerűen nem tudott egy helyben megülni. Az időérzékét is elvesztette, gőze se volt arról, hogy hány óra lehet. Mintha már fél napja ezen az ágon gubbasztana. És még a mobilját is elhagyta! Lehetne ettől is rosszabb? 
 A medve egyszer csak megmozdult. A fiú lélegzetvisszafojtva figyelte. Az állat lassú léptekkel elindult a fák sűrűjébe. Szilefin ugrálni tudott volna örömében, de meg se mert mukkanni, nehogy visszajöjjön. Tudta, hogy még várnia kell egy jó ideig, hogy a medve elég messze kerüljön tőle. A lábát kicsit kinyújtóztatta mert nagyon elgémberedett. Egy hideg fuvallat csapta meg hirtelen, de úgy hogy minden csontja beleremegett. A fák ágait tépdesni kezdte a szél.
- Lehet, hogy vihar lesz. - futott át rajta a szörnyű gondolat. - Akkor nekem végem... Még egy esernyő sincs nálam.